Anyának lenni...

18 éves voltam, amikor kiderült terhes vagyok. Ahogy feküdtem az UH-os ágyon és a doki megkérdezte tőlem, hogy megtartom-e, szinte láttam lelki szemeimmel a gyermekemet. Azonnal igent mondtam!

A terhességem alatt valahogy nem éreztem át az anyaságot. Hogy is érezhettem volna, hisz első baba, fiatal voltam…

Aztán mikor megszületett és a kórházban kettesben hagytak a kislányommal, csak néztem és néztem és nem hittem el, hogy ez megtörtént velem. Akkor még csak egy kicsi és aranyos babát láttam, akit nagyon szerettem és tudtam, hogy mindent meg kell tennem érte!

Azt hittem ez az anyaság. Ennyi év és tapasztalat után azt kell mondjam, hogy az, amit akkor éreztem nem az volt. Illetve az volt, de nem a kiforrott. Most már tudom, hogy mi is az.

Teltek az évek és nagyon nehéz volt minden. Nehéz volt beismerni magamnak, hogy bizony nem is olyan egyszerű egy gyerekkel. Nem tudtam mit kezdeni a hisztikkel, tehetetlennek éreztem magam mikor a boltban visított valamiért. De imádtam azokat a perceket mikor odajött, megölelt és puszilt és jól viselkedett.

Aztán történt valami…

Lett egy angyalkánk és úgy éreztem, végem. Ha akkor nem lett volna a férjem és a gyermekem, a világból kifutottam volna. De a kislányom akkor is tanított engem. Türelemre és arra, hogy csak a jövőnek éljek és én, mint egy jó diák, követtem a kislányom tanítását.

Talán ennek is köszönhető, hogy megfogant a kisfiam. És ő már a pocakomban tanított. Bizalomra és reményre. Reményre, hogy minden rendben lesz és bizalomra, hogy minden úgy jó, ahogy van. Csodálatos szülésem volt a fiammal. Még a szülőszobán is tanított engem. Kitartásra és hitre. Hinnem kellett, hogy minden úgy jó, ahogy történik!

Immáron két gyermekem volt, két kicsi gyermek és mégis milyen bölcsek és mekkora tanítók!

Lassan kezdtem igazi anyává válni.

Mindenben Ők voltak az elsők! Nekik éltünk és élünk. Minden tett értük van.

Aztán megfogant a harmadik gyermekem és nagyon megijedtem. Féltem, hogy most mi lesz. 3 gyerekkel, hogy fogok bírni? De a két gyermekem tanított ismét, mert mellettem voltak, bár ők még nem tudták, hogy mennyire félek, de tudtukon kívül mellettem voltak és bátorítottak. Bátorítottak minden szavukkal és tettükkel. És egy idő után tudtam, hogy nem lesz semmi baj! A legkisebb fiam bátorságra tanított és arra, hogy merjek kiállni a családomért. Mert bizony sokan bántottak minket, hogy merünk 3 gyermeket bevállalni. De a baba a pocakomban nagy erőt adott. Erőt adott, hogy kimerjem mondani, nem lesz semmi baj!

Az ő születése kicsit nehezebb volt. De abból is tanultam. Megtanultam a fájdalmat elviselni. Három kicsi gyöngyöm tanít engem. A nagyobbik az iskolára már. A középső egészen más, mint amilyen a nagylány volt az oviban, így ő megmutatja Nekem, hogy lehet más milyen az ovi, mint amilyennek megszoktuk...

A kicsi pedig minden mozdulatával újat tanít.

Ősszel kiderült, ismét terhes vagyok. Sajnos ismét lett angyalkánk. De most teljesen másképp éltem meg ezt a tragédiát. Más volt, mint az elsőnél. Most is összetörtem, de most másképp. Nagyon fájt, de már az anyai szívemnek fájt, mert közben átalakult a szívem. A 18 éves bizonytalan lányból anya lett. Egy anya, aki imádja a gyermekeit és valahányszor valaki bántja őket, tigrisként harcol értük, és amikor sírni látja őket velük sír, de az ő könnyeiket letörli.

Életem végéig tanítani fognak, mert minden helyzet más és mind a három más és mindig tudnak újat mutatni. Szerintem ilyen az anyaság. Fokozatosan válni anyává, ahogy a gyermekeink tanítanak minket.

Megtanítanak hinni, remélni, bátornak lenni, türelmesnek és tigrisnek lenni. De mind ezek mellett sírni is megtanítanak. Sírni a fájdalomtól és a boldogságtól!

Én ezt köszönöm a gyermekeimnek! Általuk sokat tanultam és anyává váltam!