Vivien királykisasszony világra jövetele!

Boldogan készültem 19 évesen kislányom érkezésére. Első perctől tudtam, hogy lány! Persze mindenki mondott mindent és lehülyéztek, mikor vettem a rózsaszín cuccokat.

Tökéletes terhességem volt. Mindazok ellenére, amiken át kellett mennem, hála a vérszerinti apának… de ezt most hagyjuk.

Anyuval jártam vizsgálatokra és együtt vettük a bababútort is.

Szóval 12-én befektettek, mert abban a kórházban az volt a szokás. Megvizsgált a dokim és közölte, hogy teljesen zárt a méhszáj, itt bizony jó darabig nem lesz baba…

Én elkeseredve költöztem be a 4 ágyas kórterembe ahol egy nagyon aranyos kis társaság várt.

Egy tanárnő és egy császáros. A mellettem lévő ágyon pedig egy 16 éves leányzó, akinek nem volt fogadott dokija, ehhez mérten senki sem foglalkozott vele. És nem tudta mikorra van kiírva….

Szóval jól elvoltunk, beszélgettünk és tartottuk egymásban a lelket. Én kétnaponta jártam oxytocin terhelésre, de sajna meg sem akart moccanni a csajszim. Már akkor is csökönyös volt. :) 19-én 5.30-kor hívott anyukám, hogy azt álmodta, hogy szülök. Mondtam Neki, nyugi még nem érzek semmit. Na ahogy letettem a telefont jött a fájás…. Gondoltam, biztos jósló. Aha...1 óra múlva már 20 percenként, de olyan pontosan.

7-kor felkeltem, elmentem zuhanyozni, közben jöttek a fájások. Én tudtam, hogy ez már az, de gondoltam még nem szólok senkinek, mert akkor fel kell feküdnöm a szülőágyra azt meg nem akarta. Szóval csendben összepakoltam a cuccaimat és mászkáltam. Ez persze a szobatársaimnak feltűnt, rá is kérdeztek... Őket beavattam és segítettek nézni az időt. Délre anyuék is bejöttek, mondtam anyunak csak halkan, hogy ne nagyon feküdjenek le, mert beindult a dolog és nem tudom, mikor élesedik ki.

Ebben maradtunk, elmentek haza, én meg mászkáltam tovább.

Délutánra 10 perceseim voltak, de alig fájtak. Gondoltam, ha ez így marad, simán megszülök.

Elmentünk a 16 éves csajszival lépcsőzni. 1-5. róttuk az emeleteket. Neki semmi sem történt Nálam meg maradtak a 10 perces fájások.

Este hívott anyu, hogy na mi van…Mondtam Neki hogy majd én telefonálok egyenlőre stagnál a dolog. Anyu tanácsára és hogy tudjuk mégis történt-e valami egynapi vajúdás után, szóltam a szülésznőnek.

Pechemre egy alacsony, vékonyka nő volt az ügyeletes. Nem érte el a méhszájamat és nem hitte el, hogy fájásaim vannak. Persze NST-re nem tett, mert állította, ha fájásaim lennének elérné a méhszájat. Így visszaküldött a szobámba...

Este 8-kor már 5 percenként jöttek a fájások és el kezdtek FÁJNI. Láttam, hogy már más a szülésznő így megkértem, nézzen meg. Vizsgálat közben megkérdezte, hogy miről indultam.

Mondtam Neki, hogy semmiről, teljesen zárt és magasan fent volt a méhszáj. Vizsgált, mire megszólalt: 2 ujjnyi és lent van a nyak megrövidülve, itt holnapra baba lesz. . . Ezt a mondatot vártam már napok óta. Annyira meg örültem:) Azért visszaküldött a szobámba és azt tanácsolta, hogy ne egyek, ne igyak semmit. Ez volt ugye 20 órakor.

A többiek velem örültek. Egy óra múlva hívtam anyut, hogy lassan jöhetnek. Nekem addigra annyira erős fájásaim voltak, hogy összeszedtem a kis cuccaimat és bevonultam a szülőszobába. Ott várt a szülésznő, már elő volt készítve minden. Felvettük az adatokat és jött az NST. Hát igen. Olyan szép szabályos, erős fájásokat mutatott, hogy nem is értette, hogy az előző szülésznő miért nem érte el a méhszájat. Szerintem nem is akarta...

Megjöttek anyukámék is. Potyogtak a könnyei. A vérszerinti is bejött, de közölte, hogy ő nem bírja, így ki is ment. Egész éjjel beszélgettünk anyuval és a szülésznővel. Reggelre már olyan erős fájásaim voltak és úgy elfáradtam, hogy még a fejemet sem tudtam megemelni és csak nyöszögtem. Nem is gondoltam volna előtte, hogy ez ennyire fáj!

A szülésznő behívta a dokimat és leváltotta őt egy másik szülésznő. Bejött, bemutatkozott és azt mondta, vele fogom megszülni a babámat!:) 7 körül ért be a dokim. 2 óra kemény szenvedés következett, de 9 körül történt valami, egyszer csak minden fájás tevékenység leállt, megszűnt. Akkor kaptam Oxitocitn először csak kis adagban, de nem történt semmi. Na a dokim fogta és megemelte az adagot. Csillagokat láttam és üvöltöttem. Anyukám kiment, mert nem bírta. A szülésznőm viszont rengeteget segített és bíztatott. Közben alig-alig tágultam, de ettől az adagtól beindultak a dolgok. Eljött a 13 óra. Végre jött a kakilós érzés... És én minden maradék erőmet összeszedve nyomtam… Közben vízért könyörögtem, de csak nedvesítést kaptam. Egy órán keresztül próbáltam nyomni, közben a hasamat is nyomták és szerintem az összes orvos, ápoló meg mindenki bent volt... Egyszer csak Vivi szíve elkezdett lassulni. Nekem akkor már annyi erőm sem volt, hogy a fejemet megemeljem.

A doki latinul mondott valamit és elkezdtek körülöttem rohangálni az emberek. Még többen jöttek be. A szülésznőm végig mondta, hogy nem lesz semmi baj. Szétszedték alattam az ágyat és felkötözték a lábaimat. Úgy éreztem magam, mint egy bontott csirke. De nem érdekelt csak könyörögtem, hogy legyen már vége.

Elővette a dokim a fogót, két másik a hasamba könyökölt, a szülésznő a fejemet és a lábamat fogta és Nekem nyomnom kellett. Minden maradékomat összeszedve nyomtam, ahogy csak tudtam... és akkor 14.20-kor megszületett. Rögtön elvitték, meg sem mutatták. Én csak sírtam és sírtam, annyira akartam látni...

Odajött egy másik doki alá íratott velem egy papírt és a branülbe nyomott valamit. Fel sem fogtam, mi történik és már aludtam is. Túl korán ébredtem fel, a dokim már varrt. Minden egyes tűszúrást éreztem és ordítottam. Mikor végzett, a szülésznőm odajött, megsimogatta a fejem és adott egy puszit, segített rendesen lefeküdni és mondta, hogy most 4 órán át vele leszek. Közben anyu is bejött. Mondta, hogy látta Vivit és gyönyörű. Igazi husika volt. 3940 gramm és 52 cm. Ezért volt nagyon nehéz megszülni. Plusz azóta rájöttünk, hogy Nekem minden szülésem fájásgyengeséggel van. Tehát csak oxitocinnal tudok szülni. 33 óra vajúdás után 2 órával a születését követően először láttam meg a kislányomat egy pólyába bugyolálva. Olyan szép volt és olyan nagy.

Az azt követő kórházi napokat inkább hagyjuk! Rémálom volt... Szenteste is bent voltunk, de apuék bejöttek, így nem voltam egyedül. Akkor úgy gondoltam, nem szülök többet.

Hát nem így lett! Most már úgy gondolom akár még 100x is szülnék, ha végeredmény egy kis csoda! Az én kis csodáim!