Angyal született…

Zsombor nem volt tervezett baba, igazi szerelemgyerek. 12 hetes várandós voltam, mikor megtudtuk, úton van. Zokogtam az ultrahangon. Kezdetben csak én örültem, majd mindenki feldolgozta bizony új élet érkezik. 28. héten bekövetkezett vesegyulladástól eltekintve zavartalan, boldog, örömteli volt a várandóság időszaka. Az orvosom egy lelkiismeretes, csodálatos orvos, akinél 27 évvel ezelőtt én is születtem. A 38. héttől már mindennap szülni akartam. Nehezen viseltem a meleget, és türelmetlen voltam szerettem volna magamhoz ölelni a kis pocaklakómat. Nem mellesleg már a terhességgondozásom kezdetekor tudtam, az orvosom nyaralni megy a kiírt időpontom után két nappal, de vállaltam.

Július 12-én betöltöttem a 40.hetet, az orvosom elutazott. Helyettes orvosa és egyben ezer éve jó barátja, egy legalább olyan lelkiismeretes, kedves orvos.

Július 15-én este 10 körül elkezdtem görcsölni. Nem tudtam, hogy ezek fájások. Nem annak tűntek, főként aznap délután rengeteg sárgabarackot ettem, annak tudtam be, hogy megülte a gyomrom. Éjjel 2-kor elkezdtem vérezgetni. Megijedtem, nem tudtam ez normális-e, hiszen túlhordásban voltunk. Felhívtam a szülészetet ahol kedvesek voltak, ismertek már a vesegyulladás miatt az osztályon eltöltött másfél hét után. Lezuhanyoztam, fogtam a táskám és bementünk. Szóltam a páromnak, hogy azt hiszem, itt az idő. NST, rendszertelen fájások, semmi tágulás ezért sétálgattam, várakozó állásra kerültem. Közben végighallgattam a szülőszobából kiszűrődő zajokat, amik igencsak megrémisztettek, hogy ez bizony nem lesz egyszerű.

Reggel 10-ig vártak, akkor kaptam meg oxitocint. Jöttek is a fájások szépen, rendszeresen, párom ott szorongatta a kezem a szülőszobán, mivel mindenképp apás szülést terveztünk. Délután 2-ig nem sikerült kétujjnyira sem kitágulni, a fájások pedig egyre elviselhetetlenebbek voltak. Szívhang rendben volt, de doktorom úgy döntött császározzunk, mert a méhszájam annyira kemény és rugalmatlan volt, hogy szerinte alkalmatlan volt természetes szülésre.

Nem volt időm feldolgozni sem olyan gyorsan elkezdtek körülöttem sürögni-forogni. Drága szerelmem besokkolt, hogy műtőbe visznek és császár, akkor biztos baj van. Még én próbáltam nyugtatgatni. A következő pillanatban már toltak is a műtőbe. Akkor már én is nagyon sírtam, féltem, nehogy baja legyen a babámnak, és különben is császárról nem is olvastam, annyira tudatosan készültem a természetes szülésre. Végül egy profi csapatnak köszönhetően 2010. július 16-án 14.40-kor megláttam Őt, aki bennem fejlődött, akit annyira vártam!

Hatalmas felsírás és egy megnyugtató hang, hogy egészséges! Én a mennyországba kerültem, földöntúli boldogságot éreztem és csak arra tudtam gondolni, hogy magamhoz akarom ölelni.

3600 grammal és 51 centiméterrel jött a világra egy igazi kis angyal, Zsombor. Nálam a műtét során volt egy kis komplikáció, túl sok vért vesztettem. Ezért transzfúzió volt, ami azt jelentette, 24 órán át nem kaphattam meg, csak behozták megmutatni, pokoli volt. A műtéti fájdalom is, de az semmi volt ahhoz képest, hogy tudtam néhány méterre csak engem vár, és én is Őt. Mikor toltak le a műtőből, vőlegényem zokogva átölelt és csak annyit suttogott: Köszönöm. Ebben minden benne volt.

Az orvosomtól azt is megtudtam, nagy szerencsénk volt, el volt számolva a teherbeesés és legalább 43 hetes voltam addigra. A méhlepény teljesen el volt öregedve, kis bőrén semmiféle magzatmáz nem volt, felázott a tenyere és a talpa, illetve meconiumos volt a magzatvíz.

24 óra után ott volt, a kezembe adták! Pici törékeny teste, ráfektettem a mellkasomra és csak könnyeztem a boldogságtól, olyan érzések szabadultak fel bennem, amelyeket addig el sem tudtam volna képzelni, hogy létezik. Ez egy olyan leírhatatlan szerelem, amit csak egy anya érezhet akinek a gyermeke jelenti az életet, a boldogságot, az örömöt!

Néhány nap múlva a tejelválasztás is beindult, így a lelki köldökzsinórunk még szorosabbá vált!

Köszönet dr. Döbrössi Lászlónak és a csecsemősöknek, ápolósoknak a mohácsi kórházban, hogy szép szülésünk lehetett!