Miről szól a kép?

Szeretünk felejteni. Sokszor gondoljuk úgy, ez csak velünk eshet meg! Pedig, dehogy! Az élet önmagát ismétli kisebb-nagyobb távokon. Vegyük a legegyszerűbb dolgot, a gyermek születését. Bizony anyáink, nagyanyáink is világra hozták gyermekeiket, s utódaink ugyanezt fogják tenni. Ez az élet rendje. Ennek is meg van a maga divatja, mármint a hogyannak. Nem oly régen még nem volt szokás kórházban szülni, a manapság divatként megjelenő „otthon szülés„ volt a természetes. Nem fogadtak külön orvost, hisz bába segítette világra a kicsit. Ha módosabb volt a család, akkor lehetett szó orvosról. Akkoriban minden orvos „univerzális„ volt: szülést vezetett, kanyarót gyógyított, törött lábat gipszelt és kezelte a szél-ütötte nagymamát. Az volt a természetes, hogy fájdalommal szüli meg gyermekét az anya. Innen a ma is élő mondás: „Megszenvedett érte„. Különböző népszokásoknak megfelelően kencékkel kenték be az anya hasát és az idősebb asszonyok vele jajgattak. Ez volt az érzéstelenítés.

Na és az apás szülés! Nem korunk találmány, bármennyire is divatba jött napjainkban. Nem bizony! Már az 1700-as években a francia királyi udvarokban, a királynőnek az udvar szeme láttára kellett világra hozni gyermekét, bizonyítandó, hogy törvényes örököse címnek, rangnak. A köldökzsinórt addig nem vágták el, míg a király és az arra hivatott udvari méltóságok meg nem tekintették az anyát és gyermekét együtt. Bizony-bizony! Ezt a szokást a nemesség is átvette. Itt kezdődött az apás szülés. Hogy mást-mást jelentett az apa jelenléte akkor és most? Igen, mást! Hisz életünket az ismétlődés folyamatában azért minőségi változások is kísérik.

Nagyon sok születés-szülés történet van ezen a lapon. Amiben egyetértek veletek: a gyermek világra jötte egy igazi csoda..! Nem egy emberé, valamennyiünké: enyém, tiéd és sokaké. Ebben az a szép és csodálatos, hogy ugyanazt az eseményt valamennyien úgy éljük meg, mint ami csak velünk eshet meg. Pedig, dehogy! Szerintem az új élet születése, a világ mindenség legnagyobb csodája. Bevallom őszintén, nem mindegyiket olvasom végig. A sok kórházi történet igazán nem érdekel, olyan, ahol igazi érzések megfogalmazásával találkoznék, kevés van.

A feltett kép miatt tartozom némi magyarázattal. Két gyereket szültem, az elsőt 21, a másodikat 22 éves koromban. 164 cm magas, 54 kg-os nő voltam akkoriban. Gyerekkel együtt szülés előtt 56, illetve 58 kg-mot tettem ki. Koromra, súlyomra tekintettel, továbbá, hogy első gyerek és még csak nem is készülődik kibújni, befeküdtem a kórházba és injekcióval megindították a szülést. A műtőben arra lettem figyelmes, hogy valaki paskolja az arcom. Az injekció semmit nem csinált, elaludtam. A szemben lévő óra 12-t mutatott. Kis szünetekkel kaptam 3 injekciót, a másodikat már nem kértem volna, fájt mindenem, és fél kettőre megszületett a lányom, egy sötét hajú, kreol bőrű, 50 cm, 2,5 kg-os pici baba. A második gyerekem születése otthon kezdődött. Családi vacsorára készültünk, a férjemnek a 40. születésnapjára gyűltünk össze. Este 7 óra volt, elment a magzatvíz. Taxi - át a piroson, kórház, ügyelet le akarta állítani a szülést, hogy értesítsék a Tanár Urat. Ebből nem lett semmi, mert nem engedtem, szerintem, ha a gyerek jönni akar, jöjjön. Nem volt idő a borotválásra, beöltöztetésre, kicsit sáros lábamra húzták a fehér harisnyát és fél 9-re megszületett a fiam, egy kopasz, 58 cm-es, 2,5 kg súlyú, rémisztően csúnya baba. Életemben még ilyen csúnya gyereket nem láttam. Mi lett belőle? 192/85 méretű, sűrű, göndör hajú, kifejezetten sármos pasas.

És jön a kép. Mikor a fiamat hazavittük a kórházból, lefektettük az ágyra, mellé tettük az egy éves nővérét és vártuk, mit csinál. Hát ezt! Mikor 30 évesek lettek, ezt a képet kapták ajándékba. Azt írtam rá: Itt döntöttetek. Ha az élet úgy hozza, hogy gondotok támad egymással, nézzetek a képre és öleljétek meg a másikat. Tudom ez a kép ódivatú, manapság a köldökzsinóros kép járja. Nekem ez gyönyörű emlék, őszinte, igaz érzést fejez ki.