Harmadik Kincsünk születése

Átlagos szombatnak indult, mert még akkor nem is sejtettem, hogy kicsi lánykánk aznap úgy fogja gondolni, hogy kíváncsi lesz a nagy világra! Reggel korán keltem, előkészítettem az ebédet, reggelit készítettem. Felébredtek a gyerekek, elmentünk boltba és mamához is. Közben éreztem, hogy többször keményedik a pocim, de a 39. hét küszöbén ez már nem is volt meglepő. Itthon nekiálltam az ebéd főzésének, valamilyen megérzés lett úrrá rajtam, mert többfélét készítettem. Ebéd után, miközben a gyerekek aludtak, vasalni kezdtem. Ekkor már enyhe fájásokra lettem figyelmes. Elkezdtem mérni az időt. Volt, hogy 5 perc, volt hogy 15 perc telt el a két fájás közt. Ahogy telt múlt az idő, egyre erősödtek, de nem rendszereződtek. Ahogy Apa hazaért, lepihentem, így még erősebben jöttek a fájások és már 10 percenként. Fürdés után sem múltak, úgyhogy sejtettem, itt már hamarosan baba lesz! Megpróbáltam anyai megérzésemre hagyatkozni, még szerettem volna egy kicsit az otthoni nyugalomban vajúdni, és azt mondtam, még ne induljunk el. Apa megfürdette, lefektette a gyerekeket. Mondtam nekik, hogy ha felébrednek reggel, akkor lehet, nem leszünk itthon, hanem mama lesz velük. Lefeküdtem, és vártunk, igaz nem sokat, mert kezdődtek 7 percenként jönni a fájások. Harmadik baba lévén úgy gondoltam, most már ideje elindulni. Bementem két Kincsemhez, akik már aludtak, megpuszilgattam őket, elbúcsúztam tőlük. Riadóztattuk Mamát, hogy jöjjön a gyerekekhez, és 10 óra után elindultunk a kórházba. 11 múlt mire odaértünk. Egy nagyon fiatal doki volt ügyeletben, meg is lepődtem rajta, mert nehezen lehetett elhinni róla, hogy már orvos, olyan fiatalnak nézett ki. Annyira, hogy ha azt mondta volna, hogy most érettségizett, azt is elhittem volna. Ahogy feküdtem fel a vizsgálóasztalra, abban reménykedtem, hogy azért csak tágultam valamit, és nem kell sokat várni a szülésig. De legnagyobb meglepetésemre közölte velem a doki, hogy eltűnt teljesen a méhszáj. Azt mondta, hogy megnézi még a magzatvizet is, eközben a nővérke ott sürgette, hogy induljunk már a szülőszobára, mert mindjárt itt szülök meg. Azért ezen egy kicsit elcsodálkoztam. A Párom eközben kint várt, és együtt indultunk a szülőszobára. A liftben a nővérke azt mondta, hogy jó, hogy időben beértünk. Párom kérdőn nézett rám, én csak mosolyogtam. Átöltöztem, és mentünk a szülőszobába, rám tették az NST-t, bejött a Párom és vártunk. Lassan rájöttem, hogy nagyon igaza volt a nővérkének, mert nagyon gyorsan zajlottak az események. Kezdődtek az igazi erős összehúzódások. Párom végig fogta a kezem, ami nekem borzasztó nagy erőt adott. A dokimat közben elérték telefonon, de másik városban volt, és nem látta értelmét, hogy elinduljon hozzám, mert tényleg nagyon a végén tartottunk, úgyhogy a fiatal dokira voltam bízva. Éjfél után kezdtem érezni, hogy kicsi lánykám kezd beilleszkedni, mert azt éreztem mindjárt szétszakad a medencém, egy fájás közben magától a burok is megrepedt, ezután nem volt megállás. Háromnegyed 1 körül bejött egy másik orvos is, amit abban a helyzetben nem tartottam furának, de később kiderült, hogy mi volt az oka. Végülis ő csak mellettem állt, és biztatott, jól is esett a kedvessége. Nem is kellett nagyon sokat várni, mert 5 perc, és két tolófájás múlva megszületett a mi kicsi Enikőnk 3550 grammal, 53 cm-rel. Igaz egyszer a nyakára volt csavarodva a köldökzsinór, de rögtön felsírt. Rám tették, ott szuszogott a mellkasomon egy kis emberke, akit annyira vártunk. Abbahagyta a sírást és nagyokat pislogott rám. Azt kívántam, bárcsak ez a pillanat öröké tartana. Viszont az érthetetlen kórházi protokoll miatt nem hagyták velünk. Elvitték megfigyelésre. Közben megszületett a méhlepény is. Sajnos elég nagy vágás kellett, így elég sokáig tartott, míg rendbe tett a doki. Közben bevallotta, hogy azért hívta be a főorvost, mert nagy babának nézett ki az én kicsi termetemhez képest, és a végén le is esett Enci szívhangja is, és úgy látta jónak, hogy van bent egy főorvos is. Azért így utólag örültem, hogy ezt nem közben közölték velem, mert tuti beparáztam volna. Miután végzett a doki, a páromat elküldtem haza. Aggódtam a nagyok miatt, hogyha felébrednek éjszaka, akkor biztosan keresnek majd minket. Még két órát voltam a szülőszobán, szülésznő mondta, hogy próbáljak aludni, de ez nem ment. Nagyon az élmény hatása alatt voltam. Háromkor levittek a kórterembe, de az alvás ott sem ment. Annyira vártam a 6 órát, hogy végre magamhoz ölelhessem legkisebb Kincsemet.

Egy dolgot sajnálok, hogy utoljára élhettem át ezt a csodás élményt. Imádtam kismama lenni, imádtam szülni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindezt háromszor átélhettem!