Karácsonyok régen és ma

Gyermekként... nem is emlékszem tán jól, de mintha utáltam volna az őszt. Miért? Nem is lehet kérdés! :)

Az ősz az iskolakezdéssel együtt jár. Vége a szabadságnak, kötelezettségek sora vár ránk. Nagyon nem szerettem.

Már nagyobbacska voltam, mikor bevezették az őszi szünetet... Örültem :D, mert így volt még egy kis lazítás, egy kis visszacsobbanás a nyárba, még akkor is, ha az idő már nem engedte meg, hogy csak úgy csavarogjunk az éjszakában, hogy csutyiban dohányozzunk a tóparton...

De akkor is jó volt.

Leginkább azért, mert mikor visszatértünk az iskolapadba november elején, akkor már tudtuk, hogy csak pár hét van Karácsonyig! Ha-ha! Azt már fél lábon kibírjuk!

Alig múltam hét, mikor elváltak a szüleim. De még emlékszem a karácsonyokra. Ott volt az egész család. Apai nagymamáméknál ültünk a "máskor mindig zárt szobában" a "Nagy Asztalnál"... a két nagynéném, a férjeik, a gyerekeik... és persze a nagyszüleim.

Sokáig úgy tudtam, a Karácsonyfát is a Jézuska hozza. Ezért abba a szobába nekem csak akkor volt szabad bemennem, mikor megszólalt a csengőszó. Akkor örömmel, valósággal rohanva rontottam be, és áhítattal az arcomon bámultam a gyönyörű fát, és alatta az ajándékokat.

Utánam jött a család, körbeülték az addigra megterített asztalt, megvacsoráztunk... és én tűkön ültem végig. :)

Persze, hogy csak én, hiszen addigra a többiek - unokatestvéreim és a nővérem - már régesrég tudták, hogy mi az "igazság".

A vacsora végeztével Nagymamám fogta a sámliját, és átült a fa mellé.

- Pannikám, gyere ide szívem! - szólt hozzám.

És én futottam ...

- Ezt az ajándékot a Jézuska a Papának hozta, kérlek, vidd oda neki.

És én vittem ..

- Ezt a csomagot, Apu kapja, szaladj hozzá.

És én szaladtam....

Ez így ment addig, amíg mindenki megkapta a Jézuska ajándékát. Boldogság sugárzott a szobában minden arcról, de azt hiszem, az én arcom volt akkoriban a legboldogabb.

Aztán, a válás után...

Anyu hazaköltözött a családjához, a Mamáéknál töltött karácsonyokon már a nagynénéim sem jelentek meg...

Talán Anyukám volt az, aki a Dédi után összefogta a családot... nem is tudom.

De azt igen, hogy ezt sokáig fájlaltam.

Aztán 10 voltam, mikor Anyuhoz költöztem.

A Karácsony elveszett.

Csúnya dolog ezt így leírni, de Anyukám testvérei és anyai nagymamám sosem fogadott el igazán. Mert Apám Lánya vagyok.

És igen, ez rányomta bélyegét az ünnepre is.

Így Anyuval, egy-két év csalódás után úgy döntöttünk, nem megyünk senkihez, sehova... magunkban is szép lehet a Karácsony.

És ismét az is volt.

Igaz, az anyagi helyzetünk egyik évben sem tette lehetővé, hogy valóban azzal az ajándékkal kedveskedjünk a másiknak, amire az igazán vágyott, de így is teljes volt az örömünk :)

Aztán megint eltelt pár év.

Az akkori párommal - itt már 18-on túl voltam! - hatalmas karácsonyokat szerettem volna tartani. De mivel a szüleivel éltünk lényegében, így anyósom volt az, aki az egészet megszervezte, összerakta.

Élvezhető lett volna, ám mint minden családban, náluk is voltak állandó vitaforrások. És sajnos ezeket karácsonykor sem tudták félretenni. Így hamar letettem arról, hogy Velük is olyan békés lehet az ünnep, mint gyerekkoromban....

Sok-sok év eltelt...(na jó, igazából csak 8, Úr Isten, leírni is szörnyű)

Most 26 vagyok.

Párommal három és fél éve vagyunk együtt.

Az első közös karácsonyunk tragikus volt. Már ami a karácsonyi menüt, az ajándékokat, tehát a Karácsony csúnya és ocsmány anyagi oldalát illeti.

Nem volt munkánk, nem volt jövőképünk, és rettegtünk az Új Évtől, ami már igencsak közel volt. Így a Karácsonyon is kis híján átsiklottunk.

Szerencsére nem így lett.

December 22-én, még 2008-ban kutattam a szekrényben. És ráakadtam egy pofás kis műfenyőre.

Egy életem, egy halálom, gondoltam, én ezt a fenyőt bizony feldíszítem.

Úgy is tettem, de csak Szentestére.

Látni kellett volna Párom arcát, mikor meglátta :)

Az volt a Mi első közös karácsonyunk.

Nem volt szaloncukor a fán, nem volt teli csillogó díszekkel sem, csupán néhány régi, leporolt "kacat" volt ráaggatva.

Nem volt Karácsonyi menü, nem volt sütemény, nem volt ajándék sem...

Illetve, az mégis :)

Ott voltunk Mi egymásnak.

Azon az estén, 2008 Karácsony Szentestéjén megkaptam életem addigi legszebb ajándékát.

A Párom, aki nehezen - NAGYON nehezen - mutatja ki az érzéseit mögém állt, átölelt, és a fülembe súgott: "Szeretlek."

Hálával tartozom azért a Karácsonyért... ahogy az összes Karácsonyért, amit olyanok körében töltettem, akiket szeretek, és akik szeretnek...

Köszönöm!