Hogyan búcsúzzunk?

"Ritám, az élet kemény!" - hogy csak egy régi kedves kolléganőmet idézzem.. Mindig ezt mondogatta, meg azt is, hogy: "Ez az én sorsom... ". Kissé negatív a csaj, mi?:) Pedig nem letörten mondogatta, nem volt sem kedvetlen, sem agresszív, sőt! Inkább mindig vidám, humoros, és a legemberségesebb nő, akivel valaha együtt dolgoztam. De már nem dolgozunk egy helyen több mint öt éve! Bennem viszont élénken él még, hogy milyen is volt hozzám, ezért is fájt a búcsúzás tőle.

Ismeritek az érzést, mikor munkahelyet váltotok, és legszívesebben nem mennétek el, hiszen szeretitek a többieket, jó a hely is, mégsem maradhattok, mert van néhány olyan tényező, ami ellehetetleníti az ottmaradást hosszú távon. Akár anyagi szempontból, akár jogi szempontból, akár főnöki/vagy éppen kollégák szempontjából...

Mikor panaszkodunk a munkahelyünkre, akkor általában a bölcsek/tapasztaltak/minden-lében-kanalak azzal okoskodnak, hogy "ilyen mindenhol van"! És, hát lássuk be, tényleg minden helyen van negatívum, áskálódás, "főnökség", és tényleg nem találták még fel a Tökéletes Munkahelyet!

DE! Nem mindegy, hogy az adott problémákat hogyan éljük meg! Huszonöt éves fejemmel elmondhatom magamról, hogy ez az ötödik(!) munkahelyem, és két nap múlva kezdek a hatodikon...

És higgyétek el, nem munkakerülő vagyok, nem vagyok nyughatatlan, aki nem bír megülni a fenekén... (na jó, egy kicsit), de sosem ez vezérelt a változtatásnál!

Tulajdonképpen az összes melóhelyet szerettem, ahol dolgoztam az elmúlt 7 évben, mindenhol volt jó, és persze rossz is. Mindenhol betelt az a bizonyos pohár, csak volt, ahonnan önként távoztam, volt, ahonnan kitessékeltek...

De mindenhonnan úgy jöttem el, hogy jönni akartam. És szerintem ez jó, és fontos szempont. (Egy kicsit olyan, mint amikor önszántunkból lépünk ki egy párkapcsolatból: nem visel meg a szakítás.)

Itt sincs másképp: menni akartam, megyek! De ez most más. Itt nem húz vissza a szívem, itt nem olyan a légkör, mégis kivédhetetlen az indokom: kikészít az éjszakázás. Két éve jöttem ide, jól éreztem magam, de mára már ott tartok, hogy bár a fizetés borzalmasan kevés a felelősséghez képest, mégsem ez lett a fő indokom, hanem a nem-alvás!

Mikor hullafáradtan hazaesel 24 órás műszakból, főzni kell, takarítani, vagy csak egyszerűen topon lenni, mert vendégek jönnek, vagy ti mentek valahova, mikor legszívesebben csak aludnál.

De már a harmadik kávé csak a szíved dobogtatja, mert nem ér semmit, de közben átkozod magad, hogy ott dolgozol, átkozod magad, hogy programot szerveztél, és a fáradtságból eredő dühödet már szegény családod viseli el, pedig imádod őket, és nem akarsz senkit bántani, de nem tudod visszaszívni, nem tudsz őszintén mosolyogni, és nem tudsz 100%-ig jelen lenni, hiába vagy ott fizikailag…

JA! És nekem még nincs is gyerekem! Mi lenne, ha még olyan téren is topon kéne lennem? Öngyi? Nem, mert olyat sosem tennék! És az anyagiakról még nem is beszéltem!

De őszintén elgondolkoztam, hogy hova vezet ez az út? Ez lenne egy huszonöt éves lány vágyálma? Végcélja? Hát nem!

És tudom, hogy tele a tévé, a sajtó, a "nép" a szokásos "Válság"-dumákkal, a "Rosszabbul élünk, mint valaha" - felkiáltásokkal, a "Nincs munkahely"-szlogenekkel, hiszen mindenhol, mindenki azt szajkózza: elküldtek! Kiraktak! Nincs munkám! Semmi! Őszintén: ilyenkor váltani? IGEN!

Sosem voltam az a típus, aki úszik az árral. Nem követem a divatot, nem nézek híradót, nem politizálok, szabad vallásgyakorló vagyok, és nem hallgatok senkire, hanem megyek a fejem után... Igen, ez vagyok én! És, hogy ez most jó, vagy rossz?! Lehet véleményezni, de ÉN érzem, ÉN élem meg, és ÉN iszom a levét, bárhogyan is alakul. Nem?:)

Ez a mostani váltás annyiból más, az eddigiekkel szemben, hogy itt most elbúcsúzok a helytől (fizikálisan, és lelkileg), megköszönöm az Univerzumnak (Égieknek, Istennek, Angyaloknak, Buddhának, Teremtő Erőnek, Sorsnak - vagy nevezzük bárhogy), hogy itt lehettem, mindazt a tapasztalatot, szeretetet, és persze tanulságot, amivel utamra engednek, azt, hogy minden egyes negatívummal->tanulsággal gazdagodva közelebb kerülhettem Önmagamhoz. Mert az eddigi munkahelyváltásaimmal ellentétben, most tudatosult bennem az is, hogy ez a hely mennyi sok szépet, és jó dolgot adott nekem, hogy mennyit hozzáadott a személyiségem fejlődéséhez, és ezentúl az új helyen nem azt nézem majd, hogy de jó itt, és milyen rossz volt "ott", hanem igyekszem az itt felhalmozott tapasztalatokat bölcsességre váltani, és immár tudom, mit csináljak másképpen az eddigiek alapján.

A szívem mélyén tudom, hogy ott is "lesznek problémák", bár én erősen hiszem, hogy nem kell, hogy úgy legyen! Azért, mert másnak nem jött össze, én is lépjek a cipőjébe? Miért kellene úgy éreznem, hogy az élet kemény? Miért ne hihetném, hogy minden szép, és jó? Mert az! Csak időnként jönnek olyanok, akik meg akarnak győzni arról, hogy tévedek!

És nekik higgyek? Vagy magamnak? Én most úgy döntöttem: magamnak hiszek!

Mindenkinek Szeretettel ajánlom ezt az írást, annak, aki jól érzi magát a munkahelyén, azt kívánom, legyen minden napja tartalmas, és pozitív! Aki váltana, annak azt üzenem: mérlegeljen, hogy tényleg érdemes-e, mert vannak dolgok, amiket ki lehet védeni, és nem mindig a menekülés a megoldás, ugyanakkor belerokkanni sem érdemes semmibe!