Költői kérdés - válasz nélkül

"Miért velem történik mindez?!"- Erre a kérdésre általában nincs válasz. Legalábbis attól, akitől várjuk. Mert ugye az Univerzum nem indokol. Csak cselekszik…

De mikor ott állok és valaki ezt mondja, sokszor ott dobol a fejemben, és szívem szerint vissza kérdeznék: "Miért kivel történjen?"

És ez bármennyire is bántó, nem úgy születik meg a fejemben, hogy "Igen! Megérdemelted, úgy kell neked!" Hanem úgy, hogy: "Oké, hogy meg vagy bántva nem jó, ami történt! De van olyan személy a világon, akinek ugyanezt kívánnád? Akivel megtörténhet, csak, hogy veled ne történjen?"

Üssön el mást /bárki mást/ az autó, csak Téged vagy a családodat ne érje baj SOHA?

Kik vagyunk, hogy ilyenről döntsünk, ha csak gondolatban is?

Hányszor mondjuk azt, hogy "ezt a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnám", mégis az esetek többségében nem is kell sokat várni egy alkalmasabb (bosszantó) pillanatra, mikor mindenhova kívánjuk az illetőt, és mindenféle rosszat szenvedjen el a bitangja! Mert így, meg úgy…!

Ez az iromány semmiképp sem prédikáció, hiszen ismerem a saját reakcióimat is, ami meg kell hagyni, hevesebb az átlagnál, bár átkozódni nem szoktam, félek a karmikus vonzatoktól, és mégis: néha az én számon is kicsúszik, hogy "legyen belőle még holnap cseresznye!".

Tehát hangsúlyoznám: senki sem tökéletes, még én sem, mégis elgondolkodtatott ez a kérdés, hogy amikor feltesszük magunknak, Istennek, a szomszédnak, vagy éppen csak az arra tévedt apró katicabogárnak... Akkor mégis mit várunk?

Választ? (Azért veled, mert…)

Sajnálatot? (Ó, te szegény…)

Megértést? (Hát igen, nem könnyű most neked…)

Vagy szimplán csak meg nem történtté tennénk?

Biztosan. De nem lehet, mert VALAMIÉRT megtörtént. Valamiért meg kellett történnie.

Az utóbbi időben lépten-nyomon megvilágosodok! Na azért annyira nem, mint Sziddhártha mielőtt Buddhává érett, de mégis egyik felismerés ér a másik után. Történik valami velem, vagy körülöttem, és mintha külső szemlélő lennék, már nem úgy reagálok, mint régen. Valahogy van bennem egy alapvető nyugalom, hogy valahogy úgyis lesz... És eszembe sem jut már az, hogy esetleg az Univerzum célt tévesztett, hogy mégsem nekem kellene ezt MEGÉLNEM. Mert de! Ha hiszünk a sorsban, vagy végzetben, vagy bármilyen felsőbb Erőben, ami ezt a csodálatos Világot irányítja, akkor hinnünk kell azt is, hogy nem véletlenül vannak azok a lapok NEKÜNK leosztva.

"Isten nem rak rád olyan terhet, amit nem bírsz el!" - Ezt a gyönyörű mondatot mióta elolvastam, nem tudom kiverni a fejemből. Talán okkal!

Ami nem öl meg, az erősebbé tesz! - gondolj hát erre, mikor legközelebb kifakadnál, vagy úgy érzed ver a sors, mert bizony az élet kemény, de a Napsugár át süt a legsötétebb felhőn is!

Tudom: választ nem kapok a bennem felmerült költői kérdésre, de biztosan okkal fogalmazódott meg bennem a téma... De miért pont bennem? ;-)