Egymásra találás...

Nagyon vártam a hétvégét, mert a megszokott baráti körömmel ismét összejövetelt terveztünk, hogy egy kellemes szombati napot együtt eltölthessünk.

A találkozó színhelye Velence volt, barátunk panziója.

Gyönyörű környezet - igaz a tóra nincs rálátás -, de mégis, a hangulata a találkozónak üdítően jó volt.

Az óriási kertben egy hatalmas medence sok-sok napozó ággyal. A házigazda finomságokkal várta a 18 fős csapatot. Jókat beszélgettünk, fürödtünk és rengeteget nevettünk, pedig szinte csak ásványvíz fogyott és rengeteg apró kockára eldarabold jéghideg dinnye.

A fiúk, azért a sört sem mellőzték.

- Gyönyörű a pázsit - mondtam a házigazdának, s folytattam a faggatózást.

- Tudom, hogy a szomszéd fűje zöldebb, de ez valami trükk... áruld el, mi a titkod.

Feri kamaszos mosollyal nyugtázta elismerő szavaimat, de sajnos, nem lettem okosabb.

Kiléptem én is a papucsomból és élveztem a süppedő pázsit hűs simogatását a talpamon.

Egyre csalogatott a medence, s mivel fürdésre is készültünk, önfeledten vetettem bele magam a hűsítő vízbe. Úszkáltam, az arcomat égette a déli nap, de mégis, valami csodás érzés kerített a hatalmába, ami csak újabb karcsapásokra buzdított. Közben a medence végénél időnként megpihenve hallgattam a távoli beszélgetés hangfoszlányait.

Egyszer csak megpillantottam egy spánielt, aki a fűben a tűző napon hevert. Gondoltam, no ez is olyan napimádó, mint az én zsebi kutyám volt.

Eltelt egy kis idő, s a spániel még mindig ott napozott.

Kezdtem nyugtalankodni, hiszen a nap nagyon erősen tűzött. Abba is hagytam az úszást, és elindultam a heverő kutyus felé. Más kutya felkapta volna a fejét közeledésemre, de ő nem reagált. Rossz előérzetem azt súgta, baj lehet. Szóltam is a háziasszonynak: - Erzsike! Nem kellene megnézni, mert elég régen mozdulatlanul fekszik.

Odaléptünk és elkezdtem a buksiját simogatni. Bágyadtan felemelte fejét, szemében furcsa homály, majd réveteg tekintetét útjára indította, és nagyon nehezen, de felállt. Egyensúlyát vesztve, hol ide, hol oda dőlt. Megrémültem, talán napszúrást kapott? Futottam a csaphoz, hogy a locsoló kannába hűs vizet tegyek, majd hűteni próbáltam, a testét öntöztem, de úgy, hogy az arcába is jusson, próbáltam frissíteni.

Hálás tekintetét reám emelte, de a szemei oly mélységes fájdalmat tükröztek, amit én észre is vettem. Nem volt ez véletlen, hiszen olyan ember vagyok, aki így érez: „A szememmel nézek, a szívemmel látok."

Szegény kutyus megpróbált felállni, de csak dőlt össze-vissza, s valami kényszerítő erő arra ösztönözte, hogy mászkáljon. Megállás nélkül botorkált, s én, mint egy hűséges barát próbáltam terelgetni egy árnyasabb helyre.

Teljesen átéltem a helyzetét, követtem amerre ment, óvtam, hogy alá ne bújjon valamelyik parkoló autó alá. Kiderült, hogy nem is oly régen a hátsó lába úgy sérült meg, hogy aláfeküdt hűsölni az egyik vendég kocsija alá.

Nehezen, de sikerült lefektetnem egy árnyat adó bokor tövébe. Gondoltam, a vizes bunda, az árnyék, majd frissítően hat reá, s a kényeztetést pedig, kezeim simogatása biztosította számára. Lassan az a görcsösen menni akarás elmúlt, és átadta magát a pihenésnek. Időnként megremegett, nem tudtam az okát, de később sok mindenre fény is derült. Ott feküdtem mellette a fűben, simogattam, egy-két kedves nyugtató szóval biztattam, míg végül elaludt. Nagyon megrendített a kutya állapota, mert egy pár éves fájó emléket keltett bennem életre, ugyanis a karjaimban aludt el az én kiskutyám, örökre.

A háziasszony látta, hogy piros a szemem, s bevallom... sírtam. Most aludt a kutyus, de míg fent volt csak nézni tudott, és botorkálni, s az volt az érzésem, hogy nem éli meg a reggelt. Simogatás közben észleltem a hasfalának hatalmas dobbá fúvódását - tele volt daganattal.

A spániel a háziak felnőtt lányáé volt, aki már nagyon sokszor próbálta meggyógyíttatni a kutyát, de az orvos lebeszélte a további műtétekről.

Addig dédelgettem, aggódtam, amíg a háziasszony telefonon haza is rendelte a leányát.

Erzsike - hallottam aggódó szavait - ecsetelte a kutyus állapotát.

Nem telt el egy óra, a kutya felemelte a fejét és figyelt. Érkezett egy autó, minek a hangját már régen ismerte, mihez emlékek fűzték.

Felállt, és lassan elindult a gazdi felé. Apró farkát megrezegtette üdvözlésképpen. Nem telt el fél óra, sokkal jobban volt, már ivott, és ment a medence mellé, mert a gazdi, ott úszkált és időnként egy pár kedves szót szólt a kutyához.

Nagyon meghatott ez a ragaszkodás, s a háziasszony látva az érdeklődésemet megkérdezte:

- Ismered a történetet, hogyan került a lányomhoz? - kérdezte.

- Nem, dehogy, kérlek, meséld el. - kérleltem.

- Hát az úgy volt, hogy vidéki útján volt a lányom egy orvosi rendelőt látogatott, s az országúton haladva megpillantotta a baktató spánielt.

Már közel volt a falu, csak pár száz méter. A lányom egy pillanatra lefékezett, amikor meglátta a magányos kutyát. Félt, hátha a kocsi elé szalad. A kutya ezt a tétovázást észlelte, és szegény talán félre is értette, de a lányom továbbhajtott.

Megérkezett a rendelőbe, talán egy órát is tárgyaltak a helybéli orvossal. Miután befejezték a tárgyalást, sietős léptekkel indult a parkolóban álló autója felé. Hát mit lát? Ott ült a spániel, szorosan a kocsi mellett. A lányom rögtön felismerte, és így szólt hozzá:

- Hogy kerültél ide? Talán futottál utánam...

Kérdésre nem volt válasz, csak a kutya lehorgasztotta fejét és várt, időnként farkát megrezdítette, így adta jelét örömének.

Lányom tanácstalanul állt, hogy most mi legyen? Kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy beszálljon, s végre elinduljon hazafelé, és a kutyát próbálta elküldeni.

- Menj haza, vár a gazdid...

A kutya nem tágított, csak nézett a nagy barna szemeivel, s mintha azt akarta volna mondani, hogy nem vár engem senki. Egy hirtelen lendülettel beugrott a kocsiba, mintha az a hely néki lett volna fenntartva, és boldogan elnyúlt a kocsi padlózatán. Nem volt szíve kitenni a szűrét.

Hazahozta, orvoshoz vitte, és akkor derült ki, hogy daganatokkal van tele a hasa. Valószínű, hogy korábbi gazdája megszabadult tőle, s eldobta magától, mert beteg.

Szerető családba került, az orvosi segítség is biztosítva volt, de már késő, sok próbálkozás után, azt mondta az orvos, jobb lenne elaltatni.

A leány ragaszkodik hozzá, de ő is gazdájához.

Nem sok van neki hátra, de amíg él, szeretetet kap, és nagyon sokat ad.

Mert adni, legyen az bármi, sokkal nagyobb öröm, mint kapni.

A kutyus még pár hétig élt, lábatlankodott a gazdája mellett. Hiába voltak fájdalmai, csak vonszolta nagy hasát, ha gazdi is megmozdult.

Minden délután kifeküdt a kerti útra, s amikor meghallotta az ismerős autó hangot, utolsó erejét is összeszedve felállt, hogy üdvözlő farok csóválgatásával megörvendeztesse gazdáját.

Annyira megrendített a története, hogy megírtam és elküldtem a gazdájának.

Egy rövid üzenetet kaptam: Elment örökre…