A dada...

Terézváros egyik ódon bérházában lakott egy középkorú asszony, egy leány gyermekével és a párjával. A leány a 20. évét töltötte be, mikor kórházba került.

A kórház már igen romos állapotban volt, s időnként még hallatszott a távolból a bombák romboló becsapódása.

Az asszony nagyon várta, hogy láthassa gyermekét, de délután mire a látogatását megejtette, a kórháznak csak a nyomait vélte felfedezni. Mint egy őrült, eszelősként szaladgált a hatalmas gödör mellett, térdre rogyva kaparta a törmeléket, s leánya nevét kiabálta. A körülötte állók fájdalmas tekintetükkel nézték, átérezték kínját, de vigaszt nem tudtak számára nyújtani. Csak állt... szeméből ömlöttek a könnyek.

Ott volt a törmelék alatt mindene, a gyermek, aki az élete értelmét jelentette.

A látogatást a bombázás befejezte végérvényesen, s pontot tett egy nyiladozó élet kezdetére.

Hazament, fájdalmában megroskadva, az öreg bérház földszinti lakásába. Otthon a férje azzal várta, - a szerencsétlenséget még el sem tudta mondani szegény asszony -, hogy elhagyja... elköltözik a szeretőjéhez.

Az asszony nem volt sem szép, sem csúnya, a hallását már korábban elvesztette egy betegség kapcsán. Megkövült tekintetét a férjére meresztette, melyek pirosak és dagadtak voltak a sírástól.

Szájról tökéletesen tudott olvasni, s ő - mivel hangját nem hallván - hangosan, egyre hangosabban kiáltotta.. meghalt… nem érted...meghalt!

Nincs többé!

Amit a férje mondott, el sem jutott az elméjéig, mert csak egy dolog volt akkor fontos, a kislánya.

Teltek a hónapok, s ő magára maradt bánatával és magányával. Mindenki sajnálta a bérházban, de senki sem közeledett felé, hiszen különös türelem kellett volna ahhoz, hogy megértessék vele a mondandójukat.

Lakott a ház első emeletén egy fiatalasszony egy gyermekével és a párjával. Egészségesek és boldogok voltak, leszámítva a cudar világot. A férj szövőgyári munkás volt, kevéske fizetésből tengették napjaikat. A fiatalasszony munkát vállalt a szomszédban, egy jómódú alezredes özvegyénél. Mosás-vasalás... egy kis kereset, s mellé egy kis adomány.

Az alezredesné jó érzésű asszony volt, s annak ellenére, hogy életében soha nem kellett dolgoznia, nem tudta meg soha, mi az a nélkülözés. Férje a háborúban elesett. Lakásuk az antik darabok tárháza volt, s ha pénzre volt szüksége, megvált egy-egy darabjától, s nem is sajnálta, hisz a lét fontosabb volt.

A fiatalasszonyt hamar felfogadta segítségül az alezredesné, de gondot jelentett a fiatalasszony csöppnyi gyermeke. Ekkor eszükbe jutott a földszinten élő magányos asszony, Hacsekné.

Fel is kereste az asszonyka, hogy megkérdezze és megállapodjanak, hogy lenne-e kedve a gyermek felügyeletét ellátni, míg ő dolgozik.

Becsengetett... és várta a csengő hangját, de csak egy villódzó fény jelezte a bent tartózkodónak, hogy valaki bebocsátásra vár.

Hacsekné hangos torokhangon - rekedten, a töméntelen cigaretta hatására - köhécselve kérdezte: - Mit akar?

Mióta meghalt a kislánya és elhagyta a férje, talán ez a fiatalasszony volt az első, aki a csengőjét megnyomta és szóba állt véle.

Nagy nehézségek árán, de megegyeztek a felügyeletben. A fizetség pedig arra a napra mikor dadaként dolgozik, teljes napi ellátás - ígérte a fiatalasszony.

Nagy-nagy szeretettel babusgatta, szeretgette a csöppnyi gyermeket, míg édesanyja dolgozott.

Teltek a hónapok, s ő már nemcsak egy szerencsétlen magányos asszony volt, hanem családtaggá léptették elő. A pici leányt anyjaként szerette, ringatta és az altatódalt, amit dalolt, szegény nem hallotta, csak belső fülével és szívével.

Ott élt az emlékeiben az a kép, mikor saját gyermekét ringatta.

A kopott babakocsit húzta-vonta, s közben rekedt hangján énekelt. Így próbálta a gyermeket alvásra bírni, ami az első időben nem igen volt sikeres a hangzavar miatt.

A kicsi leánynak szoknia kellett a rekedt erős hangot, de egyszer csak végre megtörtént a csoda, és elaludt a csöppség.

Igaz, hogy este mikor a fiatalasszony lyukasra mosott kezeivel fáradtan leült gyermeke mellé, akkor vette csak észre, hogy a szoba falán egy hatalmas lyuk éktelenkedett. Szegény Hacsekné, nem észlelte a kocsi ütközéseit, olyan hévvel altatta a kicsiny gyermeket.

A leánykának évekig ő volt nap közben a társasága, mellette tanult meg járni, s talán az első szavakat is neki gügyögte. Mikor már beszélni is tudott, sajátos névvel illette Hacseknét, úgy hívta, hogy: Óa.

Közben az élet úgy hozta, hogy a fiatalasszony családja egy külső kerületbe költöztek, és megváltak a dadától. Sűrű könnyzáporok között búcsúztak egymástól, fájó emlékeik összekapcsolták őket.

Hacsekné görcsösen szorította a leánykát, mert úgy érezte, az övé... és most, ezt is elveszik tőle. A kis család nagyon szerette az asszonyt, szívébe zárta, és ígéretet tett, hogy alkalmanként meglátogatják.

Az évek múltak, és a lányka tán 10 év körüli lehetett, amikor egy belső hang emlékeztette a kis családot a régi ígéretükre.

Felöltöztek ünneplőbe, és felkeresték azt a régi bérházat a VI. kerületben ahol sok szép és keserű időszakot éltek át együtt.

A leánykát odaállította édesanyja Óa ajtaja elé, ami koszosan kopott volt, és becsengetett. Ők a párjával megbújtak és lesték az eseményeket. Féltek, hogy vajon kilép-e az ajtón, akihez jöttek.

Egyszer csak kinyílt az ajtó...és megöregedve, kócosan, ősz hajjal állt az ajtóban Oa. Haja, mint egy szénaboglya, vastag szemüveg a szemén, egy viseletes szatén pongyolában, gyanúsan tisztán...

Szűk résnyire nyitotta az ajtót, összehúzott felnagyított szemei a szemüvegen keresztül ijesztő látványt nyújtottak a kislány számára.

Belekiabálta a kislány arcába: - Mit akarsz?

A kislány először szemével kutakodva kereste azt a régi kedves különös arcvonást, ami emlékeiben még elevenen élt, de nem találta.

És akkor már nem bírta tovább az örömét rejteni, megtörtént a csoda... széles mosollyal az ajkán kiáltotta:

- Hát Óa, nem ismersz meg...

Hacsekné szemét összehúzta, emlékeiben kutakodva próbálta behelyezni azt a kedves gyermeki arcot, s azt a szót, hogy Óa.

Az emlékek rátörtek, és hangos zokogás közepette felkapta a kamaszodó lánykát, csak csókolta, csókolta, eltolta, nézte, majd ismét mellére szorította az ő drága kicsi babáját.

Ekkor az ifjú pár is előlépett rejtekéből, és volt nagy öröm és hangoskodás.

Artikulátlan hangon ordibált Óa, az örömtől majdnem eszét vesztve...kicsikém!

A lakásba belépve nem változott semmi, csak minden öregebb lett, koszosabb és szürkébb.

A következő évben újra megismételték a látogatást... de hiába csengettek.

Már nem a villódzó fény jelezte az érkezőt, hanem fület bántó, éles csengőszó, mint egy utolsó jajdulás, mi beléjük hasított.

Remegő térdekkel várta a kis család az ajtó nyitását.

Hirtelen nagy lendülettel kinyílt, s egy idegen csodálkozó tekintet kérdően nézett reájuk.

Rögtön tudták, hogy Óa-t elvesztették, de hogy ilyen hirtelen…

Az fájt nékik a legjobban, hogy nem lehettek mellette, s nem foghatták meg azt az öreg, barna foltos kezeit, ami annyi szeretetet tudott adni, és úgy tudott véle simogatni, amit az ember élete végéig nem feled.

Nyugodjon békében...az én Óám!