Nehéz volt, de megérte!

Párommal kilencévi együtt járás után 2003. április 13.-án fogadtunk örök hűséget egymásnak. Ekkorra már 4 hónapja együtt laktunk közös kis otthonunkban, amit szépen berendeztünk. Csak egy szoba volt még üres: a babaszoba. Szerettem volna minden gond nélkül teherbe esni, egészséges kisbabát szülni és mivel már terveztük, hogy hamarosan babát szeretnénk, még januárban abba hagytam a fogamzásgátló gyógyszer szedését. Rémálmok gyötörtek arról, hogy nem sikerül teherbe esnem. Sajnos a környezetemben sok fiatal pár már évek óta hiába próbálkozik. Nászútra csak szeptember elején került sor munkahelyeink miatt. Irány: Egyiptom. Rosszullétek gyötörtek. Eleinte a nagy melegre gondoltam, de amikor a légkondicionált szobában is hányingerrel ébredtem, akkor már sejtettük, hogy valaki lapul a pocakomban.

Hazaérve első utam a gyógyszertárba vezetett. A terhességi teszt POZITÍV lett. Hát igaz! Babát várunk! És elsőre sikerült. Nem kellett hónapokig „dolgozni rajta”. Felkerestem hát nőgyógyászomat. Az ultrahang is azt mutatta, hogy egy 6 hetes pici baba van a hasamban. Én voltam a világ legboldogabb embere, persze csak a büszke Apuka után. De azt hiszem Szüleink és Nagyszüleink várták legjobban az első unoka (dédunoka) érkezését. Minden szépen indult. Aztán jöttek a nehézségek. Hányinger, hányás, szédülés. Mivel minden kijött belőlem egy pénteki napon ismét a dokinál kötöttem ki, aki azt javasolta, hogy a hétvégére feküdjek be a kórházba, infúziót kapok, hogy ki ne száradjak és hétfőn már otthon is leszek. A hétvégi „kirándulásból” egy hónap lett. Nem múlt a hányás, csak fogytam és gyengültem. Közben aggódtam a babáért, bár mindenki biztatott, hogy Ő elveszi azt, ami neki kell, csak én gyengülök le. Drága férjem tartotta bennem a lelket, minden nap meglátogatott. Aki volt már kórházban az tudja mit jelentett nekem az az egy hónap. 16 liter infúzió után egy kicsit csökkent a hányások száma, hazaengedtek. Teljes nyugalom, pihenés, munkáról szó sem lehet! Még itthon is hánytam egy hónapig, de amikor megmozdult a Pocaklakó minden megváltozott. Ekkor a mérleg 16 kilóval mutatott kevesebbet, mint amikor teherbe estem. Volt miből fogynom (76 kg voltam), inkább a gyengeség és a szédülés zavart jobban.

Aztán jött a következő csapás. Az AFP szűrés eredménye pirossal be volt karikázva. Egy igen „kedves” védőnő (nem az én védőnőm) csak annyit mondott, hogy keressem meg az orvosomat. Hiába kérdeztem, hogy mi a baj, a válasz az volt, hogy ő nem mondhat semmit! Falfehéren, reszketve kerestem az orvosomat, aki megnyugtatott, hogy még tűréshatáron belül van az érték, nincs nagy baj. Ultrahangot készített, de szerény véleményem szerint nem túl alaposan, a baba lábait, gerincét meg sem nézte! 2003.február 25-én felutaztunk Budapestre 3D-s ultrahangra. A nagyon kedves Doktor Úr azzal kezdte, hogy a baba nemét már úgyis tudjuk… NEM! Nem tudjuk. – És szeretnénk tudni? – Hát persze! Bár a férjem határozottan állította, hogy kisfiút „gyártott”. Ő csak tudja mit csinált! Jól tudta! Összetéveszthetetlenül ott fityegett az a bizonyos dolog, ami csak a fiúkra jellemző. De a legnagyobb boldogságot mégis az jelentette, hogy GERGŐ egészséges, szépen fejlődik.

Május 26.-ra voltam kiírva. Mivel az utolsó UH elég nagy babát mutatott, május közepétől már két naponta jártam NST vizsgálatra. Május 23.-án NST után (amin csak 3 pici púp mutatta, hogy készülődik valami) orvosomat a szülőszobán értem utol. Megvizsgált: 4 centire nyitva vagyok, maradok! Gondoltam most kell befeküdnöm az osztályra és várunk még pár napot, de a következő mondatot hallottam: „Jöhet a beöntés.” Kinek? Nekem? De hát semmi bajom, fájásom sincs! „Majd lesz.” – hangzott a válasz. Telefonáltam a férjemnek: Hozd a cuccost.- „Hányas szobába?” – A SZÜLŐSZOBÁBA! 11 órakor következett a burokrepesztés (egyáltalán nem fájt). Ekkorra befutott a férjem is a motyómmal, kamerával, fényképezővel. Pár perc múlva jöttek a fájások, rögtön 7 percesek, majd 6, 5, 4 és így tovább. Szépen haladtunk előre. Párom mindenben a segítségemre volt, masszírozott, simogatott, beszélgettünk, közben kamerázott. Rettentő szomjúság gyötört, reggel 9 óta nem ittam egy kortyot sem, de a szülésznő azt mondta, hogy nem ihatok, mert ha véletlenül császár lesz, nem lehet semmi a gyomromban. Életem párja két fájás között biztatott: délután már babázunk. Megérkezett a délutános szülésznő, aki közölte, hogy nyugodtan ihatok pár korty vizet. Nagyon jól esett! Mivel már hosszú ideje három perces erős fájásaim voltak NST-vel figyelték a babát és a fájások intenzitását. Kiderült, hogy nem elég erősek és túl gyakoriak, ezért el fog fáradni a méhem mire eljutunk a tolófájásig. Úgy döntöttek, bekötik az oxitocin infúziót. Szuper! Még erősebb fájások jöttek, szinte már egybe értek, úgy éreztem nincs szünet köztük. Este fél hétkor kezdődött a nagy buli. Tolófájás! Nyomjak! Hát én nyomtam úgy, ahogy kell, háromszor. Ekkor megszólalt az orvosom: Ez a baba itt nem fér ki! Mellesleg olyan ficánka volt, hogy az arca nem a fenekem, hanem a hasam felé nézett. Irány a műtő, császármetszés. Igen ám, de a műtős team még nem teljes, be kell valakit hívni otthonról. Fél óra telt el, közben intenzív tolófájásaim voltak. Most viszont már nem volt szabad nyomnom, mert megfulladhat a baba. Köszönöm szépen! Emberkínzás! Kisfiamra gondoltam, és magamban könyörögtem neki, hogy ne nyomakodjon kifelé, mert egy másik úton fog kijönni, egy kis segítséggel. Gerincbe kaptam érzéstelenítést. Nem volt egyszerű, mert gondolom a fáradtságtól, az izgalomtól elkezdtem remegni. Az aneszteziológusnak kétszer kellett megszúrnia, mire sikerült. 20 óra 26 perckor megszületett Gergő 52 centivel, 4 kiló 9 dekával, 9/10 –es Apgárral. Sajnos csak egy pillanatra láthattam, majd éjjel hozták hozzám szoptatni. Úgy ment, mint a karikacsapás! Gergő úgy szopizott, mint ahogy a nagy könyvben meg van írva. Nagyon jó érzés volt, főleg, mikor láttam, hogy némelyik kismama mennyit szenved. Elég nehezen viseltem a 24 órás kényszerpihenőt, már alig vártam, hogy felkelhessek. Harmadik napra belövellt a tejem. Éjjel két órakor arra ébredtem, hogy szétdurran a cicim. Segítséget kértem a csecsemős nővérektől. Egyikőjük nekem esett, és mint a gép, megfejt, közben szórta rám az áldást, hogy tehettem ilyet, már rég ki kellett volna fejni vagy szoptatni. Hát, igen: első baba, mit tudja az ember….Na meg éjjel volt, aludtam…. Potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. Reggel hozattam a párommal egy kézi mellszívót és próbáltam kiszívni a maradék tejet kék – zöld mellemből. Közben persze Gergő rendületlenül szopott, és elkezdett gyarapodni a súlya. Volt olyan nap, amikor majdnem 20 dekát hízott. De jött a 4. nap, amikor Gergő kicsit nyűgös volt, majd estére egyre sápadtabb lett. Szóltam a csecsemős nővérnek (nem a fejőgépnek), aki rögtön szólt az ügyeletes gyermekorvosnak. Vért, vizeletmintát vettek a kisfiamtól, gyorsítva egy órán belül meg lett az eredmény: tüdőgyulladás! Valamilyen baktériumtól vagy vírustól, amit állítólag tőlem kapott el még a születése előtt. Azonnal megkezdték az antibiotikumos kezelést. Branült tettek a pici kezébe, hogy ne kelljen 8 óránként megszúrni. Másnap készítettek röntgent, ami megerősítette a diagnózist. Szerencsére Gergő étvágya nem változott, ezért június 4-én 4,45 kilóval, gyógyultan hazaengedtek minket. Végre itthon!

Nem sokáig volt teljes a boldogságunk, ugyanis június 29-én éjjel Gergő elkezdett hányni. Sugárban az összes tej kijött belőle, amit megevett. Másnap reggel lementünk a háziorvosunkhoz. Megvizsgálta, de semmi különöset nem látott rajta. Bíztunk benne, hogy csak túl sokat evett, vagy esetleg összeszedett valami vírust. Hazajöttünk, és Gergő csak aludt, ami nagyon furcsa volt, mert eddig igen rossz alvó volt. Délelőtt már barna színűt hányt. Felhívtam a gyerekorvost, aki megbeszélte a kórházzal, hogy ha később sem javul a helyzet, bemegyünk kivizsgálásra és infúzióra, ki ne száradjon a pici. Nem sokkal később furcsa jelenséget láttam. Mintha egy ping-pong labda vándorolt volna a pici hasában balról jobbra, majd megint kezdte elölről. Folyamatosan kihányta, amit szopizott. Újra felhívtam az orvost, aki azt javasolta, hogy azonnal menjünk be a kórházba, már sejti, hogy mi lehet a baj. Már vártak minket. Rögtön bekötötték az infúziót, majd mivel nem javult az állapota megultrahangozták. Főorvos Úr szerint gyomorkapu-szűkület, amit Ózdon nem műtenek, be kell menni Miskolcra a megyei kórházba. Mentő vitt minket, a férjem jött utánunk autóval. Az ügyeletes Főorvosnő megvizsgálta Gergőt, egyezett a diagnózisa az Ózdival. Ritka betegség, 2-8 hetes fiú babáknál a leggyakoribb a Pilorus Stenozis. Legrosszabb hír az volt, hogy csak műtéttel oldható meg a dolog. Beköltöztünk hát a Gyermek Egészségügyi Központ harmadik emeleti sebészetének egyik kórtermébe. Mivel szoptattam, én az anyaszálláson kaptam helyet, az alagsorban. Július 1.-én 10 órakor betolták a műtőbe a mi pici fiunkat. Rémisztő 1 óra következett. Felkészítettek rá, hogy mivel még nagyon pici, lehet, hogy az altatásból nehezen fog ébredni, és lélegeztető gépre kell tenni. Igaz, nehezen ébredt, de erre szerencsére nem került sor. Másnaptól csak fokozatosan lehetett terhelni a gyomrát, fejnem kellett, és cumisüvegből etettük, ami nagyon furcsa volt neki, hiszen eddig még csak cici volt a szájában. Ráadásul a világ legmohóbb gyerekének csak 5 milliliter tejet lehetett enni, majd 3 óra múlva 10-et, újabb 3 óra múlva 30-at, és így tovább 90 milliliterig. Minden etetést ordítás követett, hiszen már három napja nem evett, farkaséhes volt, én meg kiszúrom a szemét két korty tejjel, azt is cumisüvegből. Féltem, hogy később hogyan fogja újra elfogadni a természetes szoptatást, nem fog-e elapadni a tejem a sok idegeskedés, kialvatlanság miatt. De mindent átvészeltünk. Folyamatosan fejtem, még éjjel is. Következő reggel már szopizhatott. Felemelő élmény volt! Nekem is, mert végre rendesen kiürült a mellem, meg Gergőnek is, mert annyit ehetett, amennyit akart és végre nem cumisüvegből. Szépen evett, de közben még mindig folyamatosan kapta az infúziót. Keze kikötve, nehogy kirántsa a branült. Szívet szaggató látvány volt. Még jó, hogy sokkal könnyebben viselte a megpróbáltatásokat, mint én. Férjem ekkor is nagyon sokat segített, minden délután beutazott meglátogatni minket, engem pedig felváltott egy kicsit, mert egyszerre csak egy felnőtt lehetett bent a gyerekeknél. Ilyenkor fürödtem, ettem, aludtam egy kicsit. Sajnos pár óra múlva indulnia kellett haza, hiszen másnap ment dolgozni. A gyermekünk szépen gyógyult, de az egyik kötözés alkalmával még egy apró műtét várt rá: le volt tapadva a nyelve, meg kellett vágni. Ezen is túl vagyunk! Július 6.-ára Gergő visszanyerte azt a súlyát, amivel bekerült, 5, 46 kilogrammot, nem hányt többet, így hazaengedtek. Soha többé nem szeretnénk kórházba menni!

Négy hónaposan megduplázta születési súlyát, 8, 55 kiló, és 71 centiméter volt. Hat hónaposan már alig akart szopizni, minden evésnél harcoltunk, hogy szívja még egy kicsit. Az anyatej mellett már szépen kanalazta a főzelékeket, gyümölcsöket. Kétheti próbálkozás után feladtam, nem szopizott többet. Szívesebben megette a főtt zöldségeket, bébiételeket. Doktor Nénink javaslatára tápszerrel pótoltuk a kimaradt szopizást….

Hihetetlen módon repültek a hónapok, évek! Ma már óvodás, értelmes, okos, nyugodt kisfiú. Imádja a gyerekeket, szereti a kreatív játékokat: épít, rajzol, fest, kirakózik. Nagyon várja, hogy kistestvére szülessen! Igyekszünk eleget tenni a kérésének!