2014. május 28. - Isten hozott, kislányunk!

Ez a nap életünk legcsodálatosabb napja. Szerda volt, akkor voltam 39+2 hetes. Reggel 9-kor felkeltem és mintha picit belefájdult volna a hasamba. Biztos, ami biztos, ránéztem az órára. Olyan fura izgatottság volt bennem, mint aki megérezte, hogy ez AZ a nap. Párom, K. fél 10 körül kelt, addigra volt még egy fájás, az első 25 perces volt. Utána jött egy 15 és két 10 perces. Ezután már kezdődtek az 5 percesek. Na ekkor szóltam K-nak, hogy életem, "asszem" szülünk! Olyan izgatott lett, azt sem tudta, mit csináljon. Kérdezte, hogy akkor indulunk!? Mondtam, hogy addig nekem még le kell zuhanyoznom, felhívom a szülésznőmet, és majd ő megmondja. Elég vicces volt, ahogy zuhanyoztam: a kabin mellé volt készítve papír, toll és egy óra, és ha jött a fájás kopogtam, K. meg bőszen írta az időpontokat. Aztán egyszer csak pánikolva közölte, hogy már volt 2 perces is. Hívtam is Esztert, a szülésznőmet, hogy ez a helyzet, mi legyen? Kérdezte, milyen erősek a fájások 10-es skálán? Mondtam, hogy olyan 4-5. Akkor még maradjunk, felhívja a doktornőt az egyik leletem miatt, és visszahív. Lelet rendben, pont jött egy fájás, mondtam, hogy várjon egy mp-et, erre mondja, hogy nem gondolta, hogy nálam a 4-5-ös már ilyen, egy órán belül bent tudunk lenni a kórházban? Fél 11 körül indultunk, kb 15 perc alatt bent is voltunk, felmentünk a szülőszobához és becsengettünk. Egy kedves szülésznő jött ki, bementünk a vizsgálóba, elvette az irataimat, vérnyomást mért, amíg jött az ügyeletes doki. Mondta, hogy nagyon jól bírom, én sem éreztem vészesnek. Megjött a doki, megvizsgált, mondja, hogy szépen haladunk, 2 ujjnyira már nyitva vagyok. Nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen a székből, de mondtam neki, hogy simán lemászok még. Lepattantam, erre nevetve kérdezte, hogy a kismama biztosan szülni jött? Na de akkor igazán hívni kéne a dokimat meg a szülésznőmet... Ezután felraktak ctg-re, ez kb 30 perc volt, közben megjött Eszti is, vért vett tőlem, majd visszamentünk a vizsgálóba egy fincsi kis beöntésre. Közben befutott a doktornő is, beöntés előtt még megvizsgált, és ujjongva mondta, hogy bizony, ma szülünk! Viszont a beöntésnél kiment, mert azt nagyon nem bírja. Amúgy egyáltalán nem fájt, nem is volt kellemetlen, pedig Eszti felkészített, hogy mivel kijött az aranyerem, nem lesz egy kellemes érzés. Elvégeztem a dolgomat, majd átmentünk a szülőszobába. Szerencsére akkor csak én szültem, úgyhogy kiválaszthattam, melyik szobába szeretnék menni (anno, mikor Esztivel körbejártuk a szülészetet, nekünk a sárgás-bézses színű volt a legszimpatikusabb). Utána K. is előkészült, felvette a csini kék műtős szerkóját, majd még egyszer megvizsgáltak. Mondja a dokinő, hogy éppen jön egy fájás, fájni fog, erre Eszti nevetve: ááá, ezeket még meg sem érzi. Szerencsére nem fájtak annyira, inkább egy erős mensihez hasonlított. Nekem elég brutálisak voltak a mensijeim, első nap szinte fel sem bírtam állni. Valószínűleg ezért nem viselt meg annyira a vajúdás. Szépen tágultam, a dokinő olyan délután 5 körülre saccolta a kicsilány érkezését. Ezután elmentem zuhanyozni, kérdezték, hogy kérek-e labdát, mert úgy elvileg könnyebb elviselni a fájásokat. Mondtam, hogy köszönöm, de úgy érzem semmi szükségem nincs rá, nem fáj ez annyira. A zuhany nagyon jól esett, 1-2 fájás azért már keményebb volt, de még vigyorogtam, mint a tejbetök. Visszamentem a szobába, elhelyezkedtem az ágyon és vártunk. Kaptam infúziót, mert a vérvétel alapján eléggé indokolt volt a gyors folyadék utánpótlás, majd jött a burokrepesztés. Egyáltalán nem fájt, sőt olyan jó érzés volt, amikor az a meleg víz kifolyt. Még meg is hatódtam, hogy ebben úszkált ott bent a mi pici kislányunk. Megkaptam az oxytocint is, elvileg ettől erősebb fájásoknak kellett volna jönni, de én még akkor is vigyorogtam. Aztán jött az utolsó 1 óra...na az brutális volt. Bejött Eszti a szobába, és hatalmas vigyorral mondja, hogy már nem természetes a mosolyom, itt nemsokára baba lesz :D Mondta, hogy próbáljunk meg úgy vajúdni, hogy az ágy mellett vagyok terpeszben és minden fájásnál kicsit leeresztem a csípőmet, hogy segítsünk a babának. Na ezt nem sokáig bírtam, pedig szegény K. próbálta a derekamat is simizni, de akkor nem esett jól. Mondtam, hogy én inkább visszamásznék az ágyra, úgy jobb volt. A fenéket... Az ágyon meg azt kellett csinálni, hogy 3-3 fájás jobb oldalon, bal oldalon és középen. Na akkor már azt éreztem, hogy szétszakadok. Ahogy Eszti nyitotta szét a lábaimat, azt hittem megpusztulok. A doktornő nagyon cuki volt, éppen tett-vett, készítette elő a babának a lepedőt (válogatott, hogy a legpuhábbat megtalálja), ránéz a hasamra, és mondja, hogy na most jön a fájás (nemmondod?! :D). De nem kértem fájdalomcsillapítást, fel sem merült bennem. Ezzel eltelt egy fél óra, majd mondja Eszti, hogy elsimult teljesen a méhszáj, nem érzek székelési ingert? Nem igazán éreztem, de már annyira akartam, hogy a kitolási szakaszhoz érjünk (én naiv, azt hittem, hogy az már könnyebb lesz), hogy mondtam, hogy ja, érzek valami olyasmit. Na akkor nyomjunk! K. ekkor angolosan távozott, felajánlották Neki a szemben lévő szülőszoba ágyát, mert a drágám színe inkább átment hófehérbe, de mint utólag kiderült, Ő hősiesen az ajtó mögött várt. Na ezután felpörögtek az események. Fej a mellkasra, térdek felhúzva és hajrá! Az első nyomás nem sikerült annyira, de utána mondták, hogy hogy is kéne, így flottul ment minden. Úgy kellett nyomnom, hogy az egyik lábamat a dokinő, a másikat, meg a szülésznő csípőjén kellett megtámasztanom. Kb. a 2-3. nyomásnál azon ámuldoztam, hogy milyen vicces, csupa láb minden (ők ketten kb. 160 cm körüliek, én 180). Teljesen kész voltam, én itt szenvedek, ők ketten meg a lábaim hosszúságával vannak elfoglalva. :D

Elterveztem anno, hogy én csendben szeretnék szülni, ez egy ordítást leszámítva sikerült is. Szegény K., mikor ezt meghallotta, meg is könnyezte, annyira sajnált. A szenvedésem annyiban merült ki, hogy párszor megkérdeztem, hogy mikor lesz már vége? Még mennyi idő? Aztán mindig megnyugtattak, hogy már mindjárt kint van és a legszebb, hogy ettől mindig meg is nyugodtam. Egyszer csak 2 tolás között észrevettem egy nagy ollót a doktornő kezében. Kérdeztem, hogy gátmetszés lesz? Erre mindketten elkezdtek kamuzni, hogy még nem is tudják, én meg mondtam, hogy nem gond, ha az lesz, csak szeretném tudni, és akkor elárulták. Szerencsére abból nem éreztem semmit, csak a reccsenést hallottam, amikor a dokinő elvágta egy fájás közben. Aztán mondta Kati, hogy már érezni a haját, megsimizem? Persze, hogy megsimizem, ez akkora energiát adott, hogy nem sok kellett és kint volt a kis drágám buksija, és akkor is jött a simi. Persze a kisasszony már akkor is alakított, mondta a doktornő, hogy kinyitotta a szemecskéit (biztos felmérte a terepet, hogy jó lesz-e neki itt, vagy bújjon vissza :D ), majd a következő tolásnál már ki is csusszant, egyből fel is sírt és rám is tették. 2014. május 28-án 14:40-kor megszületett Emese. Annyira boldog voltam, hogy azt el sem lehet mondani. Olyan kis meleg volt a teste, olyan illata volt, mint egy halacskának, a legcsodásabb illat a világon. Olyan jó érzés volt, hogy végre a kezemben tarthattam. Ekkor betoppant K., aki főleg azért távozott, mert nem bírja a vért és beájul tőle, de akkor már nem érdekelte, hallotta a pici kislányát sírni, és ő hősiesen, dacolva az ott keletkezett vérmennyiséggel, egyből bejött hozzánk. (Utána még a méhlepényt is megnézte, nekem bezzeg elfelejtették megmutatni, annyira megörültek K. érdeklődésének.) Igazából akkor még fel sem tudtam fogni az egészet.

Ezután már a lepény egy nyomásra kicsusszant belőlem. Utána elvitték Bucit rendberakni (a szobában volt fürdető is, így nem vitték el), addig engem belül átnézett Kati, az egy picit kellemetlen volt, de szerencsére mindent rendben talált. K-t leültették mellém egy fotelbe, háttal a történéseknek, és a kezébe adták Bucit. Annyira megindító volt látni a büszke apukát, csak úgy csillogott a szeme. Engem közben a gátamnál körbeinjekcióztak (ez fájt egy kicsit), majd miközben Kati összevarrta a gátamat, én fotózgattam a 2 szerelmemet. A nagy varrás közepette Kati kérdezte, hogy ne varrja-e vissza a szűzhártyámat? Mondtam, hogy az kéne még, erre az újdonsült apuka: inkább Buci nuniját varrja be, már most félti a pasiktól a pici lányát. Mikor kész voltam, tükörrem felmértem a lent keletkezett károkat, és örömmel konstatáltam, hogy a gátam 4-5 centis, de nem vészes, azonban az aranyér...na az gáz...nagyon gáz! A nagy izgalomra való tekintettel megettem egy croissant, mert olyan éhes lettem a szüléstől, hogy egy lovat is fel tudtam volna falni (bár inkább a cigánypecsenyét kívántam nagyon, amit persze szóvá is tettem), na ezen megint jókat derültünk. Kész lettem én is, lemosdatott Eszti, és hármasba hagytak minket.

Annyi mindent köszönhetek K-nak, annyira büszke voltam/vagyok rá! Mindennél jobban szeretem Őt és a kislányunkat. Azzal, hogy megszületett Emese, szülők lettünk, apa és anya. Most már teljes lett az életünk. Végre CSALÁD lettünk. :)