Nehéz volt, de megérte! 2.

Hol is kezdjem… Az első és a második terhességemre nem szeretnék sok sort szánni, hiszen azokat már bővebben megírtam. Talán csak annyit, hogy egyik sem volt könnyű, az orvosok nem javasoltak egy következő babát, mert belehalhattam volna. Szerencsére nem hallgattam rájuk!

2009. januárban (6 hónappal Pöttömkénk elvesztése után) párommal úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, esélyt adunk a Kistesónak. Mivel a dokim szerint igen kicsi volt az esélye annak, hogy spontán teherbe essek, nem fűztem nagy reményt a dologhoz. Úgy voltunk vele, hogy ha jönni akar, úgyis jönni fog. Lehet, hogy hónapok, lehet, hogy évek múlva, de jönnie kell, mert nagyon akarjuk Őt! Nem számolgattunk, nem hőmérőztem, nem szedtem gyógyszereket, csak egyszerűen szerettük egymást, amikor jól esett!

Februárban kerestünk egy dokit Debrecenben, elmentünk a privát rendelésére. Elmeséltük a történtünket, meghallgatta, majd ő is azt mondta, hogy inkább ne akarja még egy gyereket. De ha mégis úgy döntünk és baj lenne, akkor Ő szeretettel vár, van egy különleges kezelése, amivel talán tud segíteni.

Márciusi ciklusom végén csináltam egy tesztet, mert valahogy éreztem, szinte tudtam, hogy POZITÍV lesz. És az is lett!!! Boldogan mentem az orvosomhoz és közöltem vele, hogy újra csoda történt, kisbabát várok! Hát, amit a dokim arcáról le tudtam olvasni, az minden volt, csak nem öröm: csodálkozás, kétségbeesés, aggodalom. Kicsit sem örült a hírnek. Megkérdezte, hogy biztos, hogy akarom-e? Határozott IGEN-nel válaszoltam! Csinált egy UH-t és megpillanthattuk pici Babukánkat. Már dobogott a szíve. Jól éreztem magam, nyoma sem volt hányingernek, viszont fáradékony voltam, állandóan aludni esett volna jó. A munkát sem hagytam abba, csak vigyáztam a pocimra. Nem hajoltam nagyokat, nem görnyedtem a vendégek lábánál, nem hajtottam túl magam. Sajnos csak pár hétig tartott ez az állapot, hamarosan elkezdtem hányni. Háziorvos barátnőmmel próbáltuk szinten tartani a dolgokat, vénásan kaptam a B6 injekciót, de nem használt. Kórházba kerültem, infúzióra kötöttek. Mivel rossz tapasztalatunk volt, tudtuk, hogy úgysem tudnak velem mit csinálni, hívtuk a debreceni dokit. Nagy meglepetésünkre letagadta, amit februárban mondott, lerázott azzal, hogy csak súlyponti kórházba mehetünk, mivel nem Debrecenben lakunk, nem tud segíteni. Kétségbe estem! Hogy lehet egy doki ilyen??? Annyira bíztam benne! Ő volt az egyetlen reményem! Nem volt mit tenni, vártunk. Közben egyre jobban hánytam, gyengültem, fogytam (közel 20 kiló). Szerencsére az állapotom nem volt annyira súlyos, mint előző terhességemnél, így reménykedtünk, hogy túléljük mind a ketten: a baba is és én is. Egy hónapot töltöttem kórházban. Többször próbáltam hazamenni, de sokkal rosszabb állapotban kerültem vissza, kár volt kockáztatni. Lemaradtam kisfiam óvodás kirándulásáról, ballagásáról. Csak az vigasztalt, hogy egy kistesóval kárpótolhatom Őt. A hányás megszűnte után (kb. 18.hét) problémamentes volt a terhességem. A szokásos „kínokat” néha nehezen viseltem: álmatlanság, gyomorégés, hasfeszülés, lábgörcs...

Mindezt feledtette Bence egyetlen rúgása, mocorgása. Elég hamar megmutatta, hogy újra kisfiút hordok a szívem alatt, nem volt szégyenlős. Félidős terhes voltam, mikor az UH-n a dokim észrevette, hogy babámnak mindkét oldalon vesemedence-tágulata van. Nagyon megijedtem, kérdeztem, hogy mi is ez. Dokibácsi megnyugtatott, hogy az esetek nagy százalékában magától helyrejön, nincs mit tenni. De azért figyeljük! 2 hetente jártam UH-ra. Mindig izgultam, hogy mit fog mondani.

A helyzet sajnos egyre rosszabb lett. A jobb veséje „megjavult”, de a bal romlott. Dokim azzal biztatott, hogy ha megszületik, jól kipisili magát és minden rendben lesz! Azt is láttuk, hogy nagyon nagy baba. A császáros hegem pedig egyre vékonyabb, félő volt, hogy hegszétválás következik be. Éppen ezért a kiírás előtt egy héttel be kellett feküdnöm a kórházba. Ekkor december 1-je volt. Másnap nem tudott műteni, mert közbejött egy nagy műtét. Türelmetlen voltam, nem akartam kórházban lenni. Viszont már nagyon vártam, hogy kezemben tarthassam a „kiselefántot”. (A nővérek így nevezték a méretei miatt.)

December 3-án reggel 5-kor kezdődtek az előkészületek, 8 órára volt tervezve a császárom. Minden rendben zajlott, 8.10-kor már a műtőasztalon feküdtem. Nagyon féltem a gerinc szuritól, de jól ment az is (bár 3x szúrtak). 8.32-kor vették kis fiacskámat. Boldog voltam, sírtam. Nagy örömünkre 3 dokit lepisilt, bíztunk benne, hogy működnek a veséi. 5 napos volt, amikor a gyerek főorvos csinált egy UH-t. Hiába vártuk a jó hírt, sajnos nagyon rossz állapotban volt a bal vese. Azt tanácsolta, hogy azonnal induljunk a megyei kórházba. Ajánlott egy urológust. Próbáltuk elérni, de pont szabadságát töltötte. Telefonszámát nem tudtuk, írtunk neki e-mailt. Nagy meglepetésünkre válaszolt, adott egy időpontot, megnézi Bencét.

Az adott napon izgulva, félve, reménykedve léptük át a kórház kapuját. Mindenre fel voltunk készülve. Következtek a vizsgálatok: UH, papírok átnézése… Nagyon rendes volt a doki, mindent elmagyarázott részletesen, minden kérdésünkre válaszolt. Sajnos nem úszhattuk meg műtét nélkül. Babukánknak el volt záródva a bal vese vezetéke. Mivel még újszülött volt és nem volt közvetlen életveszélyben, nem műtötték rögtön. Szoros megfigyelés mellett várhattunk 3 hónapot. Közben hetente kellett vizeletet nézni, februárban csináltak egy izotópos vizsgálatot is. A leletek alapján kiírták műtétre: március 10-re. Március 9-én beköltöztünk a GYEK-be. 10-én őt műtötték elsőnek, 8-kor betolták. Le sem tudom írni, hogy mit éreztem akkor.

A másfél órásnak szánt műtét 3 óra 4 percig tartott. Ezalatt öregedtem legalább 10 évet. Borzalmas volt a várakozás. Szerencsére minden rendben zajlott. Aznap még nem lehettem vele. Másnap reggel alig vártam, hogy beengedjenek a kórterembe. Pici fiam a hatalmas rácsos ágy közepén feküdt, keze-lába kikötve. Ez így is maradt 8 napig. Nem ölelhettem magamhoz, nem vehettem fel, pelenkázni is csak úgy lehetett, hogy közben nem mozdulhatott. A derekából 3 cső lógott ki.

Embert próbáló napok voltak. Szoptatni is csak nehezen tudtam. Áthajoltam a rácson (ami közben keményen nyomta a császáros hegemet) és a cicimet belelógattam a szájába. Nem nagyon tetszett neki. Hiányzott a megszokott ölelés. Szép lassan le is szokott a szopizásról. A tejem is kezdett elapadni, hiszen nem nagyon szívta, ideges, kialvatlan voltam. Hol anyatejjel, hol tápival pótoltuk a hiányt. A 8. napon kivették az egyik csövét és végre felvehettem. Féltem. Nem akartam neki fájdalmat okozni, féltem, hogy a még bent lévő csövet véletlenül kihúzzuk. De végre magamhoz tudtam ölelni, újra rendesen szopizhatott! Mennyei érzés volt! Még további 4 napot voltunk bent. Ezalatt kiderült, hogy működik a vese vezeték, sikeres volt az operáció. Kicsi kincsem minden nap nagyon jó kedvű volt. Hihetetlen jól viselte a minden napos kötözést is. Hiába húzták a hatalmas tapaszt az érzékeny bőréről, mindig mosolygott a dokikra, nővérekre. Hatalmas dicséreteket kapott!

Miután az utolsó csőtől is megszabadultunk, jöhettünk haza. Azóta is szoros megfigyelés alatt vagyunk. Havonta nézünk labort, ami szerencsére mindig jó. Havonta kell mennünk vissza a GYEK-be, UH és találkozás a dokival. Sajnos még mindig nincs rendben minden, úgy tűnik, hogy refluxos, vagyis visszafolyik a vizelet a vese felé. Májusban lesznek olyan vizsgálatok, amiből kiderül, hogy kell-e újra operálni. Reménykedünk a csodában, hátha beindul az a fránya billentyű magától is!

Gyönyörűségem lassan 14 hónapos, igazi virgonc fiúcska. Mindig mosolyog, az éjszakát végig alussza, mindenevő. Karácsony óta egyedül gyalogol, szaladhatunk utána.

Párom hatalmas segítség volt a szülésnél is, az operációnál is és a hétköznapokon is. Ha Ő nem állt volna így mellettem, akkor nem tudom, hogyan bírtam volna végigcsinálni…

Hatalmas erőt tudtam meríteni nagyfiamból, Gergőből is. Szinte felnőtt férfi módjára fogta fel az eseményeket. Együtt izgult velünk a kistesóért, akit annyira várt és mindenkinél jobban szeret!