Önelfogadás fogyás után

Mióta az eszemre emlékszem, súlyproblémákkal küzdöttem, gimiben sikerült 10 kg-ot fogyni. Aztán a főiskola alatt elkényelmesedtem, vizsgaidőszakban sok-sok nasi és mozgásszegény életmód megtette hatását. Bizony a mérleg nyelve 96 kg-ot mutatott 160 cm-es magasságomhoz. Elfogadtam magam, mondván miért is ne? Más is boldogan él 46-os mérettel... Azonban 2010 őszén jött egy kattanás, hogy nem igaz... miért kell nekem ilyen kis "húsgombócnak" lenni. Átgondoltam mit és hogyan kellene tenni és elkezdtem szépen megvalósítani.

Csökkentettem a napi szénhidrátbevitelt, majd aerobikoztam kezdetben heti 3-4 alkalommal, majd heti hét alkalommal. Aztán lecsökkentettem a kalóriabevitelt 1200 Kcal-ra és este 6 óra után nem ettem. Heti 0,5 - 1 kg között volt a fogyás. Így sikerült 2011 decemberére 58 kg-ra lefogyni.

A fogyás alatt is voltak mélypontok, ugyanis egyfajta testképzavar alakult ki nálam, nem láttam magam olyannak amilyen vagyok.

A cikkem is azért írtam, mert mindenki ír arról, hogy jaj de jó, sikerült lefogyni, mindenki boldog. Azonban arról senki nem ír, hogy milyen nehézségekkel küzdött, itt most nem arra gondolok,hogy milyen nehéz volt megállni, hogy ne együnk egy szelet tortával többet, vagy ne rántott húst együnk a párolt hús helyett és hasábburgonyát a zöldségköret helyett...stb. stb.

Arról a fajta önelfogadásról, ami a megváltozott testképből adódik.

A félreértések elkerülése végett boldog házasságban élek, a fogyásom után talált rám a szerelem és össze is házasodtunk, sőt a férjem naponta többször megdicsér, milyen nagyon csinos vagyok, mennyire tetszem neki.

Próbáltam régi képeket nézegetni és utána összehasonlítani, de valamiért mégis ideig óráig tudom elhinni, hogy jupi megcsináltam és csinos vagyok. Valahol azt is tudom, hogy nem kell mindenkinek 40 kg-osnak lenni, csak néha nehéz... és érdekes, 96 kg volt a súlyom és nem érdekelt... vagy hiúvá váltam volna a fogyást követően?