Azért, mert szeretem...

Lina a kertben szaladgált, s parányi lábaival időnként belerúgott az eléje kerülő labdába. Élvezte, hogy a pázsit olyan üde és puha, játékra csábító. Hempergett nagyokat a fűben, s aztán folytatta az önfeledt szaladgálást.

Olykor valami hirtelen megragadta a figyelmét, akkor ott hosszasan elidőzött. Jó volt elméláznom azon, hogy mi az, ami az érdeklődését foglalkoztatja.

Figyeltem apró lépteit, ne hogy bele essen a rózsaágyásba, mert egy ilyen kis csöppség jó ha szem előtt van.

Egyszer csak hirtelen megállt egy virágágyás mellett, s a szirmokat kezdte tépdesni. Mivel óvom a természetet, reá is szóltam:

- Linácska nem szabad -, s hogy a kérésemnek nagyobb hangsúlyt adjak, felemeltem kissé a hangomat.

Ő huncut nevetéssel befutott a házba, s elbújt, mert tudta, hogy rosszat tett.

Egyszer csak elkezdett kiabálni:

- Ili! Ilike! Gyere be! - Kérésére be is siettem, hátha baj van, mert egy három éves kis betyárnál sosem lehet tudni.

- Mi a baj? - Kérdeztem. Ő a szekrény előtt ült, lábacskáit olyan kis kitekert állapotba helyezte kényelembe, csodálkoztam is rajta, de a gyerekek tudják nagyon jól, hogy nekik mi a jó.

- Szeretnék oda bekukucskálni – mondta, s apró kicsi ujjával a szekrény felé mutatott.

Rájöttem hamar, hogy mi az érdeklődése tárgya. Ugyanis ott őrzöm a rejtett kincseimet, ha netán egy kis csokival akarok valakit megörvendeztetni.

Tudtam azt is, hogy el fogok gyengülni, nem leszek elég erős… sajnos. Pedig az édességgel szűkösen bánnak a szülei, de mikor reám tekint a gyönyörű szemeivel, végem van, elolvadok a bájos arcocskájától.

Gondoltam, próbára teszem.

- Jól van, megmutatom és kinyitom a szekrény ajtaját, de Te meg cserébe áruld el nekem, hogy a kertben mit nem szabad - kérdeztem.

Lesütötte szemeit, csak úgy félszemmel reám tekintett, és azt mondta:

- A virág szirmait nem szabad tépkedni - csacsogta, s közben huncut mosoly ült ki az arcára.

Elnevettem magam, megsimogattam a fejecskéjét és kitártam a titkos ajtót.

Kis keze tudta hova kell, hogy nyúljon, s belemarkolt a finomságokba, s jutalmával boldogan szaladt a kertbe.

Eltelt egy óra is talán, játszottunk, kertészkedtünk, aztán ismét eltűnt.

- Ili, Ilike! - Felvettem a nyúlcipőt, és mentem a drága hang felé. A házból jött a hangocska. Ismét bent kuporgott a szekrény előtt.

Nem várta meg a kérdésemet csak büszkén reám emelte azokat a csillogó szemecskéit, és ezt mondta: - Nem szabad a virágok szirmát letépni.

Felkaptam, össze-vissza csókolgattam, és egy nagy cuppanós puszit adtam befejezésül a pofikájára.

Ő már tudta azt, hogy az ismétlés a tudás atyja, tehát bemutatta a tudományát, amit megtanult, s remélem egy életre. Gyerekszáj, ó de édes... és milyen okos!

Ismét megkapta a jutalmát, de ezek után, hogy én mit fogok kapni a szülőktől, arra nem is mertem gondolni.

A „kincses szekrény” mert később így neveztük, különös vonzást gyakorolt Linára. Soha többet nem bántotta a virágaimat, de olykor észrevettem, hogy puszilgatja a vele egy magasságban lévő virágokat, s ha megkérdeztem miért teszi, az volt a válasz, hogy „azért, mert szeretem”.

Én is nagyon szeretem Őt, mert Ő az én legkisebb unokám.