Margit néni, a harcias amazon

Margit néni konok idős asszony volt, akit az akarata hajtotta, s tartotta fürgén és tettre készen.

Gyakran elméláztunk azon, honnan ez a végtelen lendület és kitartás, mert ha valamit eltervezett azt tűzön-vízen keresztül is vitte.

Gyakran megesett, hogy a nagy tavaszi viharok idején a nyári konyhája beázott. Ez az ő szentélye volt, mert napközben ott főzte kicsi ebédjét, a nyári befőzések idején a lekvárt, majd délután a fárasztó kerti munka után a szunyókálás színhelye az ócska sezlonon.

Becsben is tartotta, minden évben ki is meszelte. Egy tavaszi hajnalon mintha dézsából öntötték volna a vizet, s igen erősen fújt a szél is. Valószínű, hogy az öreg cserepeket elmozdította a vihar. Csurgott a víz a fejére amíg a reggeli pirítós kenyerét elkészítette. Hajnalban kiállt az utca közepére, karjait széttárta, mintha szeretne felemelkedni, hát igen, elállta az utat. Akinek nem volt szerencséje, azt be is rángatta, hogy helyezze már vissza a cserepet a helyére. A jutalom egy pohár Margit néni-féle borocska kilátásba helyezése volt. Irgalmas Isten! - sopánkodtak a póruljártak, mert igen nagy híre volt a borának, s nem a remek minősége kapcsán.

Történt egy reggel - mivel rendszeresen hajnali három órakor ébredt -, hogy kigondolta az arra a napra betervezett programját. Az évek múlása sem tartotta őt otthon, mert ha mehetnéke volt, ott nem létezett olyan ember aki visszatarthatta volna.

Fájós, vézna lábait igen nagy becsben tartotta, s éppen ezért vette a sátorfáját és elindult a fürdőbe, hogy egy kis kényeztetéssel jutalmazza magát a heti kerti munka fáradalmai miatt.

98 évét meghazudtolóan nagy lendülettel indult útnak a külvárosi buszmegállóba, ami fél órai járásra volt az ütött-kopott házától, de szeme előtt csak a cél lebegett.

Ha nagyon ki akart rúgni a hámból, vitt az útra egy kis csavaros üvegben valami szörnyű színű itókát - gyógybor - mondta, s mielőtt beült volna a melegvizes medencébe, a kabinban meghúzta a üvegét, s jókedvűen csettintett a nyelvével, konstatálta: - No Margit ügyes voltál, megint jó bort csináltál.

Felvette az ócska köntösét, s elindult a pedikűr irányába. Annak rendje-módja szerint kioktatta a terebélyes asszonyságot, hogy mik az igényei, s az csak bólogatott csendben, mert ismerte már a vén csontot. Minden fillérre szüksége volt, s tudta jól, hogy a mámi nagyon szeret borravalót osztogatni, igen gavallér.

Ilyenkor valószínű eszébe jutottak Margit néninek a fiatal évei. Margitszigeten kabinos asszony volt, tehát a borravaló adásával ilyenkor egy felsőbb osztályba sorolta személyét, mert igen büszke volt arra, hogy most ő a vendég, s az ő kegyeit keresik.

A napi szeánsz meg is történt, már délután volt a javából, kellemesen felfrissülve indult hazafelé, de a víz igen kiszívta az öreg csontok erejét, el is álmosodott.

A kisföldalattit célozta meg, s bár környezete igen bátornak ítélte a kiruccanásai miatt, és mindhiába óvva intették a nagy hosszú, nagy utazásoktól.

A szerelvény nem is váratott magára sokáig, és begördült. A kerekek különös csikorgó hangja riasztotta őt, mert míg várakozott elmélázva nézelődött. A beszállás nehézkesen indult, és az ajtó túl gyorsan becsapódott. Margit néni csak fogta az ajtó keretét ami fogva tartotta az inas kezeit, és kegyetlen erővel rácsukódott az ajtó. A metró elindult lassan, ő meg futott mellette. Látta, hogy pillanatok kérdése és az alagútba fog sodródni, és elfogta a félelem.

Hogy a csudában nem vette észre a vezető a szerelvény mellett szaladó nénit, pedig a selyem sála úgy lobogott a huzatban, mint egy vészjelző kendő.

Számított már reá, hogy lassan eljön érte is a kaszás, de akkor éppen ott, nem volt még erre felkészülve. Az orra alatt elkezdte mondogatni, míg futott: - No Margit, néked befellegzett!

Nagy riadalom volt, mire a végén éppen az utolsó pillanatban meg is állt a szerelvény.

Szegény mami keze szörnyű színekben játszott, de ő csak boldogan mondogatta: - Adtam egy fricskát a halálnak.

Mindenki döbbenten hallgatta szavait a peronon.

Mire hazaérkezett, s leszállt a buszról, már igen elgyötört volt, s még vagy fél órás gyaloglás előtt állt, lehajtott fejjel bandukolt hazafelé. Orvosa mindig oktatta, ha útra kél, inkább csak a lábai elé figyeljen, akkor nem szédül meg, s ő ezt be is tartotta.

Menet közben hatalmas vén retiküljéből előkerült a csavaros üveg, s boldogan meghúzta többször is, és ismét megállapította, hogy remek a bor.

Egyszer csak az út mintha összeszűkült volna, keskenyedni látszott, és az út két oldalán árok húzódott. Hirtelen elfogta a szédülés, és beborult az árokba, már nem is emlékezett semmire.

Hogy mennyi ideig feküdt az árokban azt nem lehet tudni, de mikor kipihente magát

elmondása szerint arra eszmélt, hogy milyen jó ismerős illatot érez, az anyaföld illatát.

Eszébe jutottak a vidéki élete során orrába ivódott illatok. - No Margit csak nem alulról szagolod az ibolyát - mert így szokott magával beszélgetni.

Hamarosan egy hang szólította: - Mit keres Margit néni? Mint egy béka, hason fekve feküdt az árok alján.

- Á fiam, csak a szemüvegem esett le, azt keresem.

Lassúné nem értette, s gondolta, tán megbolondult Margit néni, hisz ott ült az orrán homokosan, csálén a szemüvege.

- No jöjjön csak, majd segítek megkeresni, de hiszen ott van az orrán.

Margit néni irult-pirult, de hálából még az árokban ülve előhúzta az üvegét és szívélyesen kínálgatta az asszonyságot.

- Köszönöm Margit néni, de nem szeretem, pedig hallottam hírét milyen jó bora van. Mesélte is Miska, hogy Margit néni ablaka alatt el szokott osonni, mert ha elfogadja a poharat, az úgy fejbe kólintja, hogy az asszony leveri a derekát.

Margit néni büszkén kihúzta magát és helyeslően bólintott és ennyit mondott: - Bizony fiam, az én boromban nincs semmi más, csak ahogy a jó Isten megteremtette. Ez orvosság. Ezért élek még most is 98 évesen, és jó erőben is vagyok. Majd büszkén kihúzta a derekát, még most is fantasztikus tartása volt.

Erre kinyitotta a hatalmas retikült, csontos ujjaival kotorászott, valamit nagyon keresett.

Egyszer csak pajkosan felcsillant a szeme. No végre, meg is vagy. Mintha egy nagy kincset talált volna, előhúzott a retikül mélyéről egy fémtárgyat. Kicsit rozsdás volt már, és öreg. Margit néni különös boldogsággal beleillesztette görcsös ujjait, majd ökleit ökölbe zárva, mutatta, hogy milyen biztonságos önvédelmi fegyver birtokosa.

Ez a rozsdás boxer volt-e használva valamikor, azt ki tudja, de biztonságot adott néki a tudat, hogy ott van, s csak elő kell kapni.

- 80 éve hordom magammal, ő vigyázott reám.

Nem volt ritka eset, hogy egy-egy késő este a buszmegállóból magányosan hazagyalogoló szomszéd asszonynak testőri felügyeletét felajánlotta, természetesen a boxerral.

Igen becsben tartották Margit nénit, a harcias amazont. A boxer ma is a család ereklyéi közé tartozik.

Történetem szereplője apai Nagymamám volt.