Megkésett szerelem...

Szorosan egymás mellé simulva mentek a fák között. Karjaik tétován himbálóztak csak biztatásra vártak, hogy engedelmeskedjenek annak a kényszerítő erőnek, hogy megérinthessék egymást, végre.

Ősz hajukat a szél vadul kócolta, de mit sem törődtek vele, hogy esik, megkopott, kifényesedett kabátjuk elázik. Oly régen vártak erre a találkozóra. Szívük, mint hajdanán ifjú korukban a torkukban dobogott. Mentek, andalogtak csendben, csak ziháló lélegzetük zavarta a park csendjét. Így sétáltak ők ketten, kezükben a hegedűjük, a pár órás boldogság ígérete felé.

Zenekari próba után ejtették meg ezt a rég várt találkozót, de nagy titokban. Mindketten tartoztak valakihez, de szívük most fellázadt sok év után, s új járatlan útra tévedtek. Ügyetlen apró kis csókok hagyták el sápadt ajkaikat, de ez mégis erőt adott a holnaphoz.

Megroggyant életükben csak a másik létezése jelentett boldogságot.

Heti két nap... ennyi volt, mi adatott. Az együtt muzsikálás, és az azt követő andalgások, összefonódott kezekkel. Gondolatban tervezgették közös jövőjüket, de kimondani egyikük se merte, miről is álmodoznak...

Elképzelhetetlen volt, hogy valóra váljon az álmuk. A férfinak ágyhoz kötött beteg asszonya nehezítette sorsát, a nőnek féltékeny, rossz életű párja. Külön ünnep volt, ha vasárnap a zenekar fellépett, mert ilyenkor is együtt lehettek, s az együtt zenélés erősítette kései szerelmük.

Olykor összenéztek játék közben, s gondolatban megsimították egymás fejét. Így ment ez hosszú évekig, míg ez az ősz szerelmes asszony kórházba nem került. Szerelmese szótlanul ült ágya mellett egy széken kezét fogva, és simogatta... Időnként az asszony felnézett a számára oly kedves arcra, s ilyenkor jobb színben látszott. Elgyengülve feküdt, mint aki várja a végső búcsút, s tudta már, hogy nincs sok hátra. Titkolni próbálta, hogy mennyire elfáradt, belefáradt küzdelmébe.

Halkan suttogva mondta ki a régen várt szót, hogy: szeretlek...

A férfi szemében örömkönnyek gyűltek, s gyengéden ráhajtotta cserepes ajkát arra a kis törődött, dolgos kézre, melynek minden simogatása egy vallomással felért. A férfi felbátorodván ismét kérte szerelmét, hogy járják együtt gyógyulása után az útjukat.

Az asszony csendesen lehunyta a szemét, mintha elképzelni szeretné a jövőt. Erőtlenül felemelte fejét, s nyakából utolsó kincsét, mit adni tudott kedvesének, egy vékonyka megkopott kis láncot odanyújtotta, s a markába csúsztatta, majd karja erőtlenül a párnájára hullott.

Másnap reggelre a férfi üresen találta az ágyat. Arcát tenyerébe temetve zokogta kedvese nevét.

Temetés után a hátramaradt iratokat rendezgettem, s megtaláltam a férfi szerelmes leveleit.

Akkor jöttem rá, hogy nemcsak megkésve jött a szerelem, de beteljesületlen is volt.

Múltak az évek, s egy kora reggel munkámba igyekezvén megpillantottam a megárvult szeretőt.

Szemlesütve közelített felém. Karjára egy csinos hölgy támaszkodott, s kérdően nézett reánk. A megárvult férfi a vállamat átölelte, és elcsukló hangon szinte szégyenétől megroskadva csak annyit rebegett: Nagyon szerettem.