Anyókám mesél

Ajkáról jöttek halk szavú sóhajok... suttogta csendben, én lassan távozok.

Ne menj még, hiszen annyi mindent nem meséltél még el, - kértem őt csendben, ez volt a gyermeki csel.-

Rövid volt ez az élet, ne legyen még vége, - majd emlékezni szeretnék - kértem őt végtére...

- Mit meséljek néked? - kérdezte szűkülő szemmel, s én válaszoltam boldogan, - Tudod, azt... de olyan jó, gurulós kedvvel -.

Régen volt galambom, tán igaz sem volt talán, mikor a falusi boltba küldött el jó anyám. Hosszú volt az út, unalmas is talán, de kísérőim is akadtak, hűséges regrutám.

Volt nékünk hat libánk és egy gúnárunk... nem is volt puha tollban soha sem hiányunk.

Hízott kísérőim híven követtek, több órai volt a járás, mire haza is tereltek.

Gúnárom csak nyújtogatta hosszú nyakát... s ha valaki közelített, sziszegett a beste, szaladt az idő,osont mögöttünk már az este.

Falu népe nevetett, de én soha nem bántam, csak mosolyogtam csendesen... kannámmal kalimpáltam.

Úgy hívott mindenki: Libás Mariska... S mire hazaértem a tejjel, majdnem mind megittam.

Korholt drága anyám, de mégis mosolyra állt a szája, gondolta... tanulja meg a jány, milyen sors vár majd reája.

Anyókám a drága mire a meséjét lezárta, szemét lehunyta, édes álom tört reája.

Kendője elcsúszott, s én lehúztam fejéről... aludj csak, pihenj, időt nyertünk az estétől.

Néztem... csak néztem, s azon gondolkodtam, hogy mi légyen holnap, amivel újra szóval tartsam.

(Szűcs Helena)