Globális felmelegedés Ukrajnában

Május nem volt az idei év legmelegebb hónapja, és már régen a strandon kellett volna süttetnünk a hasunkat, mi mégis meleg pulóverekbe bújva ücsörögtünk a jó meleg szobában a tévé előtt. Azon a bizonyos hétvégén azonban globális felmelegedésnek lehettünk tanúi az ukrajnai Beregszászban és környékén, köszönhetően egy csekély számú, de tűzforró szívű keresztény szolgálócsapatnak.

Egy péntek délutánon hetedmagammal indultam el Egerből első ukrajnai missziónkra két, cipőkkel és ruhákkal nyakig megtömött autóval. Nyíregyházán begyömöszköltünk még egy debreceni lányt magunkhoz, és röpke 2 óra várakozás után a beregsurányi határon megérkeztünk Beregszászba éjjel 11-re, ahol már várt minket kísérőnk, Dankó Józsi, a beregszászi gyülekezet vezetője. Egy nagyon szuper, ugyanakkor nagyon hideg és nagyon ukrán szállón laktunk, a Kelet Európai Misszió vendégházában. Három része volt, egy, ahol a fiúk laktak: két szoba, konyha, zuhanyzók és vécék, ahol a használt papírt egy kis vödörben kell gyűjtögetni; egy ahol mi, lányok: csak bútorok voltak benne; és egy külön épület, ahol volt három zuhanyzó és vécé, és volt egy konyha és egy nagy étkező. Itt tartja vasárnapi gyülekezeti alkalmait a Beregszászi Golgota Gyülekezet, és itt vannak az irodák is.

Amikor elindultunk, még gumicsizmán gondolkodtunk, mert egész héten esett, még pénteken is a nagy pocsolyákon vetődtünk át, de szombat reggelre olyan meleg volt, hogy hálát adtunk a véletlenül a tavaly táskában felejtett rövidnadrágokért…

Sűrű program ígérkezett erre a napra. Dél körül indultunk Tiszakeresztúrra egy internátusba, ahol testileg-lelkileg sérült gyerekekkel találkoztunk. Nagy tervekkel indultunk el, de sajnos csak kb. 1 órát tudtunk velük tölteni. Zenéltünk, ők énekeltek, tapsoltak, néhányan mondtunk bizonyságot, volt egy rövid előadás arról, hogy ők mennyire értékesek. Ebéd után kaptak „tárgyi bizonyítékot” is arról, hogy ott jártunk.

Ami miatt nem jutott idő például arra, hogy focizzunk egyet velük, az a következő programunk volt a mezővár romatelepen. Ott már jól ismerték kísérőinket, vártak a „főtéren”, mikor odaérkeztünk. A főtér – igazából tényleg az. Ott kezdődik a házsor – alacsonyabb, magasabb, kicsi, nagy tetőteres házak, mind egy szálig vakolatlanul, csupasz téglával. Némelyiken még ablak és ajtó sem volt, némelyiken még függöny is. Sok mellé volt építve egy kisebb sufni fából, amiből kilógott a kémény, nyilván, ez volt a ház „lelke”. A legtöbb házban akár tízen is laktak. Ez a „gazdag” rész. Volt egy nagy árvíz, elmosta az azelőtt itt álló vályogházakat és az államtól kaptak egy kis pénzt, hogy újraépítsék a házaikat… Sok nő volt, inkább középkorú és néhány 20 év körüli, nagyon kevés öreg (talán kettő), sok kisgyerek 10-12 éves korig, férfi csak 2-3, azok is a messzeségben, vagy a mellettünk néhányszor elhajtó Kockalada kormányánál, kis suhancok. A többiek Moszkvában, Kijevben főként csatornázási munkákon dolgoznak. Kipakolunk, elkezdtünk zenélni. Kedvesek voltak, egy asszony segített pakolászni, hozott asztalt, amire a cuccainkat tehettük, a többiek udvariasan bámészkodtak, várták, mi lesz. Aztán a húrok közé csaptunk… és nem történt semmi… Még mindig udvariasan ácsorogtak. Aztán jött két férfi. Az egyik beszélni tudott a nyelvükön, a másik zenélni. Tipikus „kannás” cigányzene indult, olyan szöveggel, hogy „Jézus szeret és megbocsát”… Szuper volt és a bámészkodók is felélénkültek, énekeltek, tapsoltak és egyre többen lettek és maradtak és figyeltek. Mondtunk bizonyságot, tartottunk előadást, énekeltünk nekik és együtt. Az evangelizáció végén egy nagy közös ima után imádkoztunk külön kis csoportokban emberekért is. Körbeálltak minket, várták az imákat, leginkább a férjekért, de volt szívbeteg testvérpár, meg mindenféle baj és probléma. Józsi ismerte őket – látszott a bizalom felé és az elkötelezettség felőle. Amikor elkezdtünk pakolni, páran lementünk a telep másik részére, ahol szoktak alkalmak meg evangelizációk is lenni. Egy asszony kis házát ajánlotta fel ezekhez az alkalmakhoz – a gyerekeknek kinn a réten evangelizáltak, a felnőtteknek a ház előtt. Mert a ház tulajdonképpen egy kis, párnégyzetméteres szoba, ahol állt három keskeny ágy meg egy sparhelt és besuvasztva egy sarokba egy mosógép, amivel az egész falu mos. És patyolat tiszta minden. Nyolcan élnek ott, köztük a két szívbeteg lány. A férje, aki alkoholista, verekedős ember volt és kizavarta téli fagyban a mezítláb gyerekeket meg az asszonyt a házból, megtért és már nem iszik, nem randalírozik. De nincsenek papírjai, nem tud elmenni dolgozni és a lányok sem kapnak nyugdíjat, nekik muszáj dolgozniuk.

Vasárnap mi szolgáltunk a beregszászi gyülekezetben. Zsúfolásig telve volt a terem, még a konyhában is ácsorogtak emberek – de nem miattunk, ez itt mindig így megy. Nagyon sok gyerek van, szuper a gyerekszolgálat! Dicsőítettünk, mondtunk bizonyságokat, pásztorunk tanított, néhányan a gyülekezetből elmondták, hogyan segített nekik Isten azon a héten! Vettünk úrvacsorát fehér szőlőlével. Ez nekem nagyon tetszett, mert gyakran hallom, hogy ha nem vörösborral és kenyérrel vesszük az úrvacsorát, akkor az nem biblikus. De az igazság az, hogy „Istennek mindegy a színe, de nem mindegy a szíve”… Igehirdetés után kiosztottuk a kétautónyi cipőt, és kétszatyornyi plüssállatot. A gyerekek nyilván jobban örültek ez utóbbinak. Amikor elfogyott az adomány, páran még maradtak beszélgetni, közös fotóra beállni, de a legtöbben hazavitték a fáradt csemetéket és mi is pakolásztunk hazafelé. Munkács felé szétszakadt a szívem… Annyira vágytam még ott maradni – és annyira hiányzott a családom idehaza.

Isten tudja, mit munkálkodott most rajtunk keresztül Ukrajnában, de azt gondolom, ez az út főként nem értük volt, hanem értünk. A mi épülésünkre, nekünk szánta Isten és nem tudok nem hálás lenni érte. Iszonyú jó volt, minden: a szállás, az étel, az utazások, a közösség, az evangelizációk, a bizonyságok, a dalok, az előadások, nem unatkoztam, nem volt rossz idő, nem fáztam, nem volt sár, nem voltak pénzügyi gondok; egyszerűen minden tökéletes volt! És akiket megismertem… Én még nem is találkoztam ilyen emberekkel… 1000 fokon égnek Istenért és egymásért és a többiekért, ezekért az emberekért. 110%-ot adnak magukból. Ezt másképp nem is lehet csinálni. Iszonyatos állapotok vannak, hosszasan lehetne mesélni a nemtörődöm kormányról, emberellenes törvényekről, kaotikus bürokráciáról, ami, ha romákról van szó, különösen becsukja a fülét-szemét, a mindenhol megjelenő korrupcióról, orvosokról, akiktől vaskos boríték nélkül meg is halhat bárki, vámosokról, akik minden mozdíthatót elszednek a határon, bútorokat, ennivalót, a mindenhol bárkit lefizethetőségről. Gyerekekről, akiket 4 éves korukig nem lehet átvinni más intézetbe, hiába jut két nevelő harminc gyerekre, és nem gondoskodnak megfelelően róluk, és lelki roncsként kerülnek ki onnan. A tudatlanságról, hőségben bundába öltöztetett és fagyban az udvarra pendelyben kivitt gyerekekről, akik tüdőgyulladást kapnak, a féléves csecsemőről, akibe már több liter infúzió belefolyt. Mindenféle betegségről, TBC-ről, a tetűről, a bolháról. A virágzó okkultizmusról, boszorkányokról. Bölcsőhalálról, amikor annyira fáradt volt az anya, hogy elaludt, a gyerek meg nem tudott büfizni és megfulladt. Az anyjáról, aki nem sokkal később már terhes volt, és azt mondta, adott Isten másikat helyette. Alkoholizmusról, amiből némelyeket lehetetlenség kivakarni – egyik nap még megborotválkozva, öltönyben ül az istentiszteleten, másnap pedig borvirágos orral a szemetet túrja. Egy gazdag emberről, aki megvette a telepet, és akik ott laknak, egész nap a szemetet túrják, mert le kell adniuk bizonyos mennyiségű hulladékot, hogy ott lakhassanak. Megerőszakolt, kihasznált, mocsokban élő gyerekekről, akikből később ugyanolyan perverz felnőttek lesznek, mint akik őket bántották. Kilátástalanságról, megoldhatatlan helyzetekről, mintha egy őrült körforgás lenne az egész és nincs sehol kiút… De lehetne mesélni a beregszászi csapatról is… Róluk, akik segítenek mindenben, amiben tudnak, bárhogy, ahogy tudnak. Róluk, akiknek munkájuk szélmalomharcnak tűnik, és talán épp ezért is megdöbbentően csodálatos, amit Isten végez közöttük és általuk. Róluk, akik ismerik az egyetlen kiutat ebből az őrületből. Erről a csodálatos kis szupercsapatról, akikre kimondhatatlanul büszke vagyok!

„Tudok cselekedeteidről, hogy nem vagy sem hideg, sem forró. Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jelenések könyve 3:35-36)