Ősz

Reggel óta érzett valamit. Nem is tudta, csak a lelke mélyén valahol érezte, hogy a mai nap lesz az. A fájdalmat napok óta már szinte nem is érezte, a gyógyszerek gyakran teljesen eltompították, néha pedig olyan elementáris erővel gyűrte le a fájdalom, hogy csak hagyta magát belekábulni a zsibbasztó érzésbe. 10 óra volt, július közepe, körülbelül 38 fok árnyékban. A nap betűzött az ablakon, esőnek napok óta nyoma se volt – de talán hetek óta se, ki számolja az időt ilyenkor már? Automatikusan a Biblia után nyúlt – amióta benn feküdt, nem telt el egy óra úgy, hogy ne lett volna a kezében. Csak lapozgatta, néha beleolvasott, egy-egy igeverset átbogarászott, néha nem is értette, mégse tudta elképzelni nélküle most már az egészet. A könyv simogatta a tenyerét, a betűk formája még sosem volt ilyen csodálatos, amikor pedig néha hangosan felolvasott egy-egy igeverset, úgy érezte, valami puha meleg folyik a fülén át a szívéig. Több, mint 15 éve társa volt a Biblia, nem egyszer végigolvasta, szívével-lelkével hitte, amit mondott, tette, amit kért a legjobb tudása szerint, mégis, sosem volt még ennyire közel hozzá, mint most, amikor egy szót sem fogott fel belőle. Néha próbált imádkozni is. Imaélete, ami még akkor is nyüzsgő volt és erős, hálával és csodálattal teli, amikor megtudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, az utóbbi hetekben mintha eltűnt volna. Nem értette, mi történik vele és miért változott meg minden, de nem is akarta megtudni. Tudta, hogy nem soká találkoznak. Majd akkor kiderül minden. Ez a bizonyosság valóságosabb volt mindennél.

Fogta a könyvet és kinyitotta a könyvjelzőnél megjelölt oldalon. Egy mondatot tudott elolvasni: „Valóban nagy nyereség a kegyesség megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle.” Lehunyta a szemét, a könyv lustán kicsusszant a kezéből. Elaludt. Megint ugyanaz az álom érkezett: egy nagy bőröndbe csomagolt, egy nagy halom ruha várt még rá a szoba közepén, pedig tudta, hogy a vonat azonnal indul; ha nem siet, el fog késni. A következő pillanatban már az állomáson volt, emlékezett a korábbi álmaiból, hogy mindig lekési a vonatot, most nem akarta, semmiképpen nem akarta lekésni. Rohant, ahogy csak a lába bírta végig a peronon a hosszú, fekete vonat mellett az ajtót keresve. Közben eszébe jutott, hogy a bőrönd otthon maradt, nem tudta elképzelni, hogy mit fog csinálni a bőrönd nélkül, a hiány és az, hogy mindenképpen fel kell szállnia a vonatra, nem maradhat le róla, összeszorította a szívét. Felriadt. Furcsán érezte magát, mintha minden megváltozott volna körülötte. Félhomály volt, és nem érezte a nap égető sugarait. Az ablak felé pillantott. Az ég sötétkék volt, az eső összefüggő fátyolként lógott a felhőkből, az esőcseppek szaporán kopogtatták az ablakpárkányt. Hallani lehetett, ahogy az alumínium-ereszcsatornán kitartóan csurog az esővíz. Csípős hideg borzongatta meg. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy vajon mennyit aludt, hogy már ősz van; önkéntelenül mosolyra húzódott a szája. Aztán meglátta... Már nem először, léte olyannyira természetes volt, hogy tulajdonképpen teljesen érdektelen volt: egy nagy platánfa az ablak előtt, harsányzöld levelekkel, tüskés golyókkal. De most más volt. A zöld levelek között mintha percről percre egyre több barna, vörös, sárga levél tűnt volna fel, néhány száradt gömbtermés magányosan lógott a vékony ágon, megadva magát az agresszív szélnek. Ősz volt...? Valaki megfogta a kezét, odapillantott. Zoli egy kis széken ült, őt nézte. Ő elmosolyodott, bólintott és újra lehunyta a szemét. Tudta, hogy ezúttal nem fogja lekésni a vonatot.