Egy kis csoda! Orsolya foganása és megszületése

Történetem 6 éve kezdődött. Megismertem életem szerelmét. Majd 2006 augusztusában egybekeltünk. Az életünk csodás volt. Úgy döntöttünk, szeretnénk már egy kisbabát.

Sajnos nem jött. Telt-múlt az idő. A menstruációm többször késett, ami okot adott a reményre, hogy végre sikerült, de minden egyes negatív teszt, majd orvosi vizsgálat elkeserített. Sokat csalódtam, már azt hittem nem lesz sosem babám.

Körülöttem mindenki kismama volt már, így nehezen viseltem. Mivel folyamatosan jártam az orvoshoz a sok késés miatt, így folyamatosan figyelt és adta az ötleteket. Kipróbáltam homeopátiás szereket is, de semmi, majd kiderült, hogy nincs is peteérésem, ezért szednem kellett a clostilbegyt nevezetű peteérés serkentő tablettát. Többszöri próbálkozás után sem jártunk sikerrel. Ezek után feladni készültem, de az egyik barátnőm tanácsára elmentem a testvéréhez. Jó hírű nőgyógyász, aki reményt adott. Kiderült, nemcsak hogy nincs peteérésem, de a petevezetékem is zárt. Átfújás után egy petevezetékkel, sok cisztával folytattuk a tervünket. Újabb vizsgálatok következtek, újabb gyógyszeres kísérletek és persze a folyamatos ultrahang ellenőrzés. Teljesen feladtam.

Az orvosom is egy hónap pihenést javasolt. Ezek után megfogant az én tündérkém, persze ekkor még nem tudtam. Megint késett a menstruációm, de én már fel sem vettem. A párom rábeszélt, hogy csináljak egy tesztet. Hát csináltam. Meglepetésemre valami halvány csík látszódott. Ő azt mondta tuti pozitív, én azt hajtogattam, ez negatív. Végül felhívtam az orvosomat, aki bizony megerősített a gyanúnkat, hogy valószínűleg itt baba van, de még nem szóljuk el. Visszamentem két héttel később is már biztosra mondták, hogy végre sikerült és megfogant a baba. Nagyon picike pöttyöt láttam csak a monitoron, de életem legszebb pöttye volt. Olyan boldog voltam. Örömömben mindenkinek a családban elhíreszteltem. Persze elsőként a férjemnek.

De itt jöttek a gondok. Egyik este vérezni kezdtem, majd begörcsöltem. Azt hittem vége mindennek. Sírtam és féltem. Az orvosom utrogestan kúpot írt fel, és persze sok fekvést írt elő. A munkám abbahagytam, otthon feküdtem. Vártam, hogy teljenek a napok. Folyamatosan figyelte a dokim ultrahanggal, hogy mi a helyzet a pocimban. Majd jobban lettem, babóka szépen növögetett. Kényszerből visszamentem 11 hetesen dolgozni, de újra jöttek a görcsök és visszatért a vérzés. Ekkor eldöntöttem, hogy fontosabb a gyermekem élete, mint a munkám. Otthon folytattam a pihenést. Ugyan elvesztettem az állásomat, de megérte, nem bántam meg.

A pecsételés sokáig végig kísért ezért folyamatosan ellenőrzött az orvosom. Majd a 30. héten görcsölni kezdtem. Jósló fájásaim voltak elég rendszeresen a fekvés mellett is. A méhszájam kezdett kinyílni. Szedtem a magnéziumot a legnagyobb dózisban, pihentem és görcsöltem. Mindenki azt hitte, nem fogom tudni kihordani a babát. Ekkor már tudtam, hogy kislányt hordok a szívem alatt. Elkezdtem NST-re járni. Voltak rossz értékeim, lépcsőztettek is többször, így 2 naponta, majd naponta járhattam megfigyelésre. Mindenki meglepetésére a sok görcsölés ellenére sikerült végig kihordanom a lányomat, sőt még 4 napot tovább is volt bent.

2009. 07. 02-án hajnalban jósló fájásokra ébredtem. Persze ez nem volt meglepő, mert elég sokat jósoltam már ekkor, de ez valahogy másabb volt. 10 percenként jöttek. Felébredt a férjem is. Simogatott a fájások alatt, majd gyorsan összekapta magát és indulni akart, de én még szóltam, hogy várjunk. Nehezen, de elindultunk. 6 perces fájásaim voltak már, amikor beértünk a kórházba hajnalban. Megvizsgáltak és 2 ujjnyira voltam már nyitva. Kérdezgetés, előkészítés után végre bejött a dokim is, előtte épp műtött. Sajnos 7.30-kor burkot kellett repeszteni, a fájásaim erősödtek, de Orsim még mindig nagyon fent volt, nem illeszkedett be. A dokim behívta a férjemet, végig fogta a kezemet, simogatott és beszélt hozzám.

Figyelte a monitoron a fájásaimat, szólt mikor lesz vége. A szülésznő javaslatára kipróbáltam a gázt, szívtam, szívtam, de nekem nem használt. Csak bekábultam tőle. Olyan voltam, mint valami drogos. Már nem éreztem szünetet a fájások közt, fájt nagyon. 12 óra vajúdás után sokszor vizsgáltak, már fel sem vettem. Majd éreztem egy tolófájást, de kezdtem elveszíteni az erőmet, Orsim szívhangja romlott.

Gyors előkészítés és már toltak is a műtőbe. Lalám ide már nem akart bejönni így ő a folyosón szorított értünk. A műtőben már minden egybefolyt, csak azt hallottam: „nyissa a szemét, tartsa magát”! Akkor eszméltem fel, amikor már hatott az érzéstelenítő. Remegni kezdtem, nagyon kimerültem, gyorsan végeztek, vagy csak nem érzékeltem az időt.

Orsim kivették a pocimból 13 óra 4 perckor, megtisztították és mellém tették. 3100 gr és 53 cm volt. Sírtam a boldogságtól. Ott feküdt a fejem mellett, simogattam, beszéltem hozzá és persze egyfolytában csak szagolgattam. Ő pedig nézett a két pici szemével, a kezét mozgatta. Csodás érzés volt. Áttoltak a megőrzőbe.

Lala bejött hozzám, majd Orsit is kihozták. A drága férjem is elérzékenyült, szólni sem tudott, Olyan boldogok voltunk, hogy végre CSALÁD lettünk!