Dávidunk születése

Sajnos december 5-én be kellett feküdnöm a kórházba (december 19-re voltam kiírva), mert ahogy azt az orvosom már többször említette, Dávid kisebb volt a kelleténél, úgyhogy úgy látta biztosnak, ha megfigyelésre végülis felvesznek minket. Az első hét nagyon nehéz volt, hiányzott a férjem, de egy pár nap után megedződtem... Saját felelősségemre persze elengedtek volna, de ha bármi gond lett volna, hogy számolok el a lelkiismeretemmel?! Nap mint nap nst-t csináltak és két-három naponta ultrahangot. Aztán végül 12-én megcsinálták az első terheléses méhlepényvizsgálatot, ami negatív lett, a második viszont 15-én már pozitív. (Oxitocin infúzióra kötöttek és a baba szívhangját és mozgásait figyelték a "fájások"- kisebb összehúzódásoknak inkább nevezném- alatt.)

Szóval 15-én este kaptam egy méhszájérlelő tablettát, így 16-án hajnali fél háromkor elfolyt a magzatvizem. Mentem a vajúdóba, ahol az ügyeletes orvos megállapította, hogy semmit nem tágultam még. Mivel a méhszáj zárt volt, még egy zselét is felhelyeztek, aminek hatására 17-én reggelre két ujjnyira voltam nyitva. Ekkor bekötötték az oxitocint, csak az volt a gond, hogy az egyik orvos azt adta ki, hogy folyamatosan emeljék, aki viszont átvette az ügyeletet, azt mondta, szó sem lehet róla. Így aztán egész délelőtt csak kisebb görcseim voltak, tágulni szinte semmit sem tágultam tőlük. Délután aztán végre elkezdték emelni az adagot, na ekkor kezdődtek az igazi fájások. Este fél nyolc körül a tündéri szülész orvos, akinél végül szültem, lekötötte az infúziót és azt mondta, menjek vissza a vajúdóba pihenni, és ha lehet próbáljak meg aludni. Kimentem a mellékesbe, közben a férjem már a folyosón várt, a nyitott ajtónál egy pár szót váltottunk. Ekkor voltam öt-hat ujjnyira nyitva. Nem hittem volna, hogy el tudok aludni, de két órát sikerült. Háromnegyed tízkor kötöttek vissza oxitocinra. Az apás szülőszobában persze szültek előttem, amikor én már a kitolási szakaszban voltam, akkor takarították. A doktor és a szülésznő egymásra nézett és mivel a másik két ágy egyikén már "elrendezték" a pácienst, a másikán pedig vajúdott egy másik nő, úgy döntöttek, hogy bejöhet a férjem! Nagyon nagy szerencsénk volt velük, tényleg mindent megtettek, pedig nem volt fogadott orvosom! Hál Istennek még aznap elérkezett a várva várt találkozás a mi pici fiúnkkal! Éjjel 23:57-kor kibújt Dávid 2300 grammal és 47 cm-rel! Végre anya lettem és ahogy ez bekövetkezett már nem emlékeztem a majdnem két hetes kórházi tartózkodásra és az elmúlt két napra sem! Csak folytak a könnyeink, egymást puszilgattuk és a férjem csak azt hajtogatta, milyen ügyes voltam. Nagyon jól estek ezek a szavak! Tudtam, hogy bármikor újra végigcsinálnám az egészet akár ugyanígy! Ennél jobb érzés a világon nincs, hálás vagyok a sorsnak hogy ez megadatott nekem!

A kisfiamat elvitték vizsgálatra meg ellátni, vele ment apa is. Majdnem két órát töltöttek együtt. Engem közben még összevarrt az orvos, akivel megbeszéltük hogy a monogramját is beleölti, hogy mindig emlékezzek rá, de végül gobelin mellett döntöttünk, mert azt én is tudom folytatni unatkozós pillanataimban. (Hagyott is rá a cérnára, csak a végét lesz nehéz szerinte megtalálni...Főleg hogy felszívódó varrataim voltak.) :D Megkértem, hogy maradjon a pályán, mert két év múlva megint jövök! Ahogy elkészült a mestermű, visszamentem a vajúdóba megfigyelésre és oda hozták Dávidot is, meg a férjem is bejöhetett. Próbáltunk szopizni, ismerkedtünk egymással. Csodálatos percek voltak! Azóta volt még nehéz pillanatunk Dávid miatt, mert annyira lestrapálta ez a két napos hercehurca, hogy végülis infúzióra kellett kötni fél napig, meg antibiotikumot is kapott, de aztán minden rendbe jött és mintha csak a sors akarta volna így, dec. 24-én végre elhagyhattuk a kórházat! Nagyon szép karácsonyunk volt így hármasban, igazi család lettünk! A legszebb karácsonyi ajándék voltunk mi egymásnak és azóta is boldog napokat töltünk el együtt! A férjem mindenben segít, tényleg egy szavam sem lehet rá! Biztos vagyok benne, hogy a legjobb embert ajándékoztam meg evvel az új élettel!