Diagnózis: Pánik szindróma

A pánikroham átmeneti erős félelemérzet vagy rossz közérzet, jellemzően hirtelen támad és általában nem tart fél óránál tovább. Tüneteiben különbözik más szorongásos betegségektől, a pánikroham hirtelen csap le, látszólag nincs kiváltó oka.

Azokat, akiknél a roham megismétlődik vagy súlyosan rettegnek egy újabb rohamtól, pánikbetegeknek hívjuk. A betegség pontos oka egyelőre nem tisztázott, neurotranszmitterek csökkent mennyisége feltételezhető a panaszok hátterében.

A legtöbb pánikbeteg elviselhetetlen halálfélelemről, „megőrülésről”, érzelmi és viselkedésbeli irányításvesztésről, súlyos fokú vegetatív idegrendszeri tünetekről számol be. Erős késztetést éreznek, hogy elmeneküljenek onnan, ahol a roham elkezdődött („harcolj vagy menekülj” reakció), amit mellkasi fájdalmak, a lélegzet megakadása és elkerülhetetlen végzet érzése követ.

A pánikbetegséget megkülönbözteti a más típusú szorongásoktól az intenzitása és a hirtelen, epizodikus természete. Azok, akik szorongással kapcsolatos betegségekben szenvednek, gyakran élnek át pánikrohamokat, bár a pánikbetegség nem mindig van összefüggésben más mentális zavarokkal. Az amúgy egészséges emberek majdnem 10%-a is átél egy elszigetelt pánikrohamot egy évben és minden hatvanadik ember az Egyesült Államokban egyszer elszenvedi a pánikbetegséget életében.

A pánikbetegség együtt járhat más pszichés problémákkal is. A klinika depressziót gyakran hozzák vele összefüggésbe, akárcsak az alkoholizmust és a drogfüggőséget A pánikbetegek 30%-a használ alkoholt és 17%-uk egyéb pszichoaktív szereket, mint a kokain vagy marihuána, a kínjaik enyhítésére. Egyes kutatások szerint az öngyilkossági kísérletek száma szintén nagyobb a pánikbetegek körében, bár ezt nem sikerült kétséget kizáróan igazolni.

A pánikbetegség hónapokig, akár évekig is tarthat, aszerint, hogy mikor kerül sor kezelésre. Kezelés nélkül addig rosszabbodhat, mígnem a munkaképesség és a normális és önálló életvitelre való képesség elvesztéséig rontja a beteg életminőségét. Sok ember személyes kapcsolataiban, munkájában és szociális helyzetében is komoly problémákat okoz a pánikbetegség. Bár a spontán gyógyulás is előfordul, általában nem múlik el, amíg az egyén nem kap kimondottan pánikbetegeknek való kezelést.

Az én első pánikrohamom pár évvel ezelőtt volt. Igazából nem is roham volt ez, pusztán számomra ezidáig ismeretlen félelem az utca emberétől. Nem tudtam a házból kimenni csak úgy, hogy ha közben telefonáltam. Volt olyan, hogy el sem jutottam a célig, annyira féltem, haza kellett mennem. Aztán ez amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Minden visszatért a normális kerékvágásba. Egészen egy 2013-as novemberi napig. Ekkor történt ugyanis, hogy tudtomon és ezáltal akaratomon kívül, kaptam egy adag Ginát. Onnantól kezdve jött a roham, ha kellett, ha nem. Valami borzalmas mennyiségben és minőségben. Hol volt már ekkor a korábbi félelem az utcára lépéstől. Nah, innentől kezdve már ténylegesen nem tudtam a házból kimenni, már boltba se mentem, még a tesómmal sem. Egyszerűen csak feküdtem és összerezzentem minden apró zajra, úgy éreztem bármelyik pillanatban bajom eshet. Még most is könnyes lesz a szemem, ha azokra a félelmekkel teli hetekre, hónapokra gondolok.

Persze önmagában a Gina kevés lett volna előhozni ezeket a dolgokat, kellett ehhez a nagymamám halála, rákövetkező nap egy jó barátom halála és a hónapokon át tartó lelki és - ami még rosszabb testi - erőszak a párkapcsolatban.

Decemberben már nem bírtam tovább és orvoshoz fordultam, aki immár hivatalosan is kijelentette pánik zavar (szindróma) van jelen. Nyugtatót és antidepresszánst kaptam, majd egy hónap elteltével jelentkeznem kellett kontrollra. Nos ekkor mérséklődtek ugyan a tünetek, de még mindig fennálltak, így dózisemelésre volt szükség. Napi két antidepresszáns (ezt reggel kellett szedni) és napi 3 nyugtató. Ám ez sem volt elég, mivel ekkor már depresszió is párosult mellé. Zabáltam a nyugtatókat, volt hogy egyszerre 5 szemet is bevettem és nem a gyengébb változatból, totál kiütött, de legalább átaludtam az éjszakát.

Hónapok teletek így el, egy kis alkohollal megfűszerezve. Botrányok, balhék, rohadt gyorsan megindultam lefelé azon a bizonyos leejtőn. Kegyelemdöfésként márciusban kaptam még egy adag Ginát, ezúttal jóval nagyobb adagban, a mentős elmondása szerint nagy szerencsém volt akkor.

Ám én még ezután sem tértem magamhoz, sőt sokkal rosszabb lett minden, mint volt. Csak fokozódott a pánik és a depresszió.

Odáig fajult az egész, hogy volt egy este, amikor annyira elveszítettem a kontrollt, hogy dühöngtem, verekedtem, balhéztam.

Senki nem látott bele az életembe, senki nem tudta miken megyek keresztül, ám mindenki elítélt azért, ahogyan viselkedtem. Természetesen megértem őket, hiszen külső szemlélők. De egyedül voltam (és mai napig vagyok is), mint a kisujjam. Akitől a támogatást vártam, hátat fordított, pont a legnehezebb napokon.

És ekkor jutottam el arra a pontra, hogy köszönöm szépen, elég volt az életből. Nem jó ez semmire és én már olyan sokszor kudarcot vallottam, engem mindenki elhagyott, úgysem hiányoznék senkinek, a környezetemben élők helyzetét csak megkönnyíteném.

De volt két ember, akik időben bukkantak fel és kirángattak a szarból. Nem hagyták, hogy megtegyem.

Valóságos élőhalott voltam, egy szörny.

Egy régi ismerősöm is felbukkant és gyakorlatilag neki köszönhetem azt, hogy helyrejöttem. Nem jött ő nekem kedves szavakkal, nem, egyáltalán nem! Jött viszont a görbe tükörrel. Egész egyszerűen csak két fényképet mutatott, mind a két képen én voltam. Az egyiken egy élettel teli, szép, vonzó nő és a másikon pedig egy valóságos rém pillantott vissza rám. Úgy néztem ki rajta, mint egy drogos. Nah és ekkor döntöttem úgy, hogy elég! Ez nem én vagyok. Nem fogok 25 évesen megdögleni!

Elég volt az önsajnálatból! Jobb lesz? Nem! Elérek vele valamit? SEMMIT!

Ám amit ezzel a hozzáállással elértem, arra piszok büszke vagyok, ugyanis önerőből épültem fel. Egyik napról a másikra abbahagytam a bogyók szedését és megváltoztattam a nézőpontot. Volt kemény két hét szenvedés a gyógyszerek hiánya miatt. Ezt nem szó szerinti elvonási tünetnek kell elképzelni, ugyanis nem reszkettem én a bogyókért, csak rosszul voltam, szédültem, émelyegtem. De két hét múlva szépen el is múlt. És én bizony június óta egy szem gyógyszert nem vettem be, alkoholt egyáltalán nem fogyasztok és a dohányzásról is leszoktam. És ezt bizony mind-mind egyes egyedül, segítség nélkül!

Hihetetlen ugye, hogy mire képes az ember, ha akar változtatni!

Szóval kedves olvasóim, kapjátok össze magatokat és tanuljátok meg, hogy az ember mindent elér amit el akar, a titok nyitja egyszerű: AKARAT!

Üdv: Paris