Szemünk világa

1986-ban derült ki, hogy farkasvakságom van, és csőlátó vagyok, mindössze 15 fokos látótérrel. Nagyon fiatal voltam és azon kívül, hogy értettem az anyukám elszomorodását, nem igazán éreztem miért is, kéne nekem is elkeserednem. Szerettem bulizni, diszkóba járni és nem is tűnt föl, hogy jobban kéne tájékozódnom a sötét, vagy félhomályos bulikban.

Valahogy mindig akadt egy barátnő vagy éppen barát, akibe „csimpaszkodhattam”, ha abszolút eltévedtem az emberi forgatagban.

Persze amíg nem tudtam, mi is a betegségem, addig ez volt a szerintem normális. Azt hittem, mindenki így lát és nem volt ez beszédtéma vagy ilyesmi, hiszen egy fiatal lányt nem igazán foglalkoztat ilyen. Azt gondolom, én „szerencsés” vagyok, mert az, hogy nem zavart és nem is érdekel, az csak azért volt, mert semmi nem látszik kívülről. Nem vették észre az emberek.

Sajnos, ha tetszik, ha nem ez fontos! Az, hogy nem virít messziről a betegség, a másság, mert az sajnálkozásra ad okot és engem ne sajnáljanak…

Megint azt kell mondanom, hogy „szerencsés” vagyok, mert a hosszú évek alatt szinte alig néhány fokot szűkült a látóterem tehát nyugodtan dolgozhatok, és úgy élhetek, mint bárki más.

Én alapvetően nagyon vidám ember vagyok, talán a humor és az önirónia, ami segített, hogy ne foglalkozzak a jövővel és azzal a rémséggel, amivel az orvosok „kecsegtettek” – a teljes vaksággal!

Most 33 éves vagyok, két csodálatos kisfiú anyukája és egy fantasztikus ember felesége.

A szememmel kapcsolatban ez a nem érdekel periódus elmúlt, mégpedig 1 évvel ezelőtt.

Az ok pedig, hogy nagyobbik fiamról, aki 14 éves, kiderült, hogy örökölte a betegségem…

Ennél megrázóbb és fájdalmasabb rémhírt nem kaptam még, azt hittem, belehalok.

Annak ellenére, ahogyan én a lánykoromat éltem, azonnal átváltott az optimizmusom egy rettenetes félelemmé, bűntudattá, hiszen ha úgy vesszük, miattam van…

Én vagyok az oka, és nem tehetek ellene semmit.

Bármit megtennék, bármire képes lennék, hogy meggyógyuljon, vagy legalább ne romoljon neki az állapota.

Most látom, ahogy figyelem a fiamat, hogy mik a hátrányok.

Nem lehet majd jogosítványa, nem végezhet semmilyen gépekkel munkát, amihez a látás a legfontosabb.

És mi az, amihez nem a látás a legfontosabb?

Alig van ilyen.

Van ilyen egyáltalán?

Mikor meg csináltattuk a vaksági igazolványt neki és elmondtam, hogy nem kell a diákigazolványos bérlet már, akkor azt kérte, hogy hadd használja inkább a bérletét, hogy ne kelljen mindenkinek elmondania, mert a gyerekek kicsúfolnák, és máshogy kezelnék…

Hát itt a hátrány.

Igenis van hátrány, most értettem meg.

A többi emberhez képest vagyunk hátrányban, és amíg nem tudják, addig nem érezzük ezt igazán.

Ezért már rettegek a vakságtól, mert azt már nem tudja a fiam titkolni.

Én már megtaláltam azt az embert, aki mellett akár a teljes vakság is elérhet, mert ő segít a lelkével, a szívével és nem érdekli a többi ember véleménye.

De mi lesz a fiammal?

Hogyan fog boldogulni? Mikor fogják és hányszor elutasítani az életben a nem tökéletes látása miatt?

Most igyekszem ezeket az érzéseket mélyen elrejteni a világ elől, de mindig ott van belül és félek, de reménykedem.

Reménykedem abban, hogy olyan szerencsés lesz, mint én, hogy megtalálja a korlátokon belüli boldog és teljes életet.

Én csak annyit tehetek, hogy megosztom vele az érzéseimet és vigasztalom, ha elkeseredik, és együtt örülök vele a sikerein.

Vajon mit tehetnék még?

Elfogadom a tényt és élvezem minden pillanatát az életnek, mert talán lesz idő, mikor nem élvezhetem ezeket a dolgokat, amiket így.