Küzdelem a rákkal, az élettel

Az én történetem 1999-ben, 20 éves koromban kezdődött. Ekkor volt az esküvőnk, ami nagy szép és elég nagy volt. Boldogan tervezgettünk, családot szerettünk volna alapítani.

Álmunk vágya teljesült, mert megszületett a kisfiunk 2001.01.02-án. Nagyon boldogok voltunk és még ekkor nem volt semmi gond.

Majd szerettünk volna egy kistesót, mert én annak voltam, és még vagyok is a híve, hogy jobb a kis korkülönbség. Egyik hónapban azt vettem észre, hogy késik, de jó baba lesz. Hát 3 teszt is negatív lett. Így elmentem az orvostól m, mert féltem, hogy valami baj van. Hát egy kicsit váratlanul ért, amikor az orvosom közölte velem, hogy: - Gratulálok, ikreket vár.

Örömömben még felkelni sem tudtam, de felfogni sem, hogy én ikreket várok. De akkor miért nem mutatott semmit a teszt? Ez örök kérdés. De sajnos 8 hetesen közölte, hogy az egyik baba felszívódott, de a másik nagyon jól van és már hallottuk a szívhangot. Boldog is, de szomorú is voltam. Az orvosom ajánlotta nekem a 4D-s UH-t, mert akkor mindenre fény derül. Elmentünk a szülinapom előtt 2 nappal és az orvos közölte velem, hogy van egy jó híre és egy rossz. Hát kértem, hogy a rosszal kezdje és közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de elveszítette az egyik gyermekét, igaz még áramlást lát, de visszafordíthatatlan a helyzet. Erre én közöltem, mit sem sejtve semmit, hogy igen, sajnos tudunk róla. Nem-nem mondta az orvos, itt akkor 3 baba volt, mert látszik a felvételen, hogy egy felszívódott, a másik nemrég ment el. De szerencsére a harmadik baba jól van. Egész úton hazafelé sírtam és nem értettem, hogy mi történt. Sajnos pont a szülinapomon be is kerültem a kórházba, mert bevéreztem, de a vizsgálatok közben kiderült, hogy miómám van. Nem biztos, hogy kibírom hordani a babát. Most nem szülési történetemről szól a cikkem, de innen indul az én nehéz, rögös életem. Szerencsére egészségesen megszületett a pici lányom 2002.12.27-én.

A miómámmal nem műtöttek meg, mert mondták csak akkor, ha gondot okoz. Sajnos eljött az a nap 2004-ben. Az egyik szeptemberi napon nagyon begörcsöltem, de annyira, hogy már pisilni sem tudtam. Orvosi vizsgálatok hegyei, majd CT, de az sikertelen lett, mert a vénám nem bírta és úgy mentem be a kórházba a műtétre és úgy műtöttek meg, nem volt idő másik időpontra várni.

Mint kiderült, 6 hónapos babának megfelelő, jóindulatú daganatom volt. Az orvosi műtét alatt a férjemtől kikérték a véleményt, hogy leköthetnek-e, mert jobbnak látják. Ő természetesen igent mondott. Műtét után nagyon rosszul vettem a híreket, mert én nem akartam volna.

Szépen felépültem, a gyerekek is szépen fejlődtek. De az életünk nagyon megváltozott. Vettünk egy házat, hogy majd kipofozzuk szépen és boldogan élünk, míg nem halunk, de nem így lett. A drága férjem lebukott, hogy van egy kapcsolata 2004 nyara óta. Próbáltam rendbe hozni a kapcsolatunkat, de nem ment. A házépítkezésnél én segítettem maltert keverni, bontani stb. Ez mellett dolgoztam is és a gyerekekkel is foglalkoztam.

Én azt hittem, hogy a kimerülés miatt, vagy az idegesség miatt szédültem el egy párszor. Egyik délután mentünk haza, én vezettem. Egyik ismerősünk is jött ki velünk, hozzánk, vendégségbe. A férjem hátul ült. Rosszul lettem elveszítettem az eszméletemet egy pillanatra, de szerencsére az ismerős lehúzta a kocsit, nem lett baj. A férjem ordított volna velem, hogy mit csinálok, még szerencse, hogy az ismerősünk ott volt, mert mondta neki, hogy te maradjál nyugton, mert a nejed már egyszer az építkezésen is rosszul lett. Persze, ne hazudjak stb., stb. Elmentem az orvoshoz, EKG-t csinált és közölte velem, hogy ne szimuláljak, nincs semmi bajom. Mentem dolgozni az egyik napon és megint rosszul lettem, de még időben meg tudtam állni.

Aznap este elmentem a dokihoz, megint megvizsgált és közölte, hogy nem tud mit tenni, mert csak kitalálom, makkegészséges vagyok. Mondtam neki, hogy ha történik velem valami, akkor feljelentem, erre nagy vállrántással beutalt a belgyógyászatra. Egy nagyon aranyos idős doktor néni fogadott és amint meglátott közölte velem, hogy strúmám van. Micsoda, én nem tapasztaltam azt, hogy fulladok. Írt ki rengeteg vizsgálatot, Ő is megvizsgált. Majd egyszer csak az endokrinológián voltam, ahol közölték velem, hogy 4 göböm van a pajzsmirigyemben. Másnap menni kellett ultrahangra, hogy kiderüljön, hogy mi a helyzet, de az orvos nem látta jól. Műtétet javasolt. Ki is írtak november elejére.

Totál kiakadtam, a házasságom romokban, én műtét előtt, de mi lesz a gyerekekkel? Féltem, ideges voltam, de nem mutattam ki senkinek, hogy baj van. Persze anyukámék tudtak mindenről, mert amikor csak tudtak vigyáztak a kicsikre, míg én dolgoztam, vagy építkezésen voltam, vagy éppen a paradicsomot szedtünk, ládáztunk, vagy utána mentünk a piacra. A volt férjem nem törődött semmivel és senkivel. Ekkor már láttam, vége a házasságunknak. Hiába beszéltem vele, hogy minden jóra fordulhat, csak hagyja ott a munkahelyet, helyette majd keresünk egy másikat, és főleg azt kértem tőle, hogy hagyja ott a csajt. Egyik vasárnap délután mindenki a háznál dolgozott, ismerős haverok, barátok. Most a gyerekek is ott voltak, mindenki vigyázott rájuk és a kis drágák mindig segíteni akartak. Akkor én nem a házon dolgoztam, mert tanultam a húgommal a másnapi dolgozatra, és egyszer csak üvöltésre lettem figyelmes, ráadásul ekkor jött meg a barátnőm is. Hát, amikor kiléptem a konyhából csak azt láttam, hogy a fiam az apja hónalja alá van kapva és csúszik, már a levegőért kapkod és én csak üvöltöttem, hogy tegye le a gyerekeket, mert nem kap levegőt. Kis híja, hogy nem vertem meg a férjemet, a tömeg tartott vissza. Este a gyerekeket nem vittem haza, nem mertem, anyáméknál aludtak. Egész éjszaka veszekedtünk. Végül 2005. október 18-án délután elhagyott minket.

Este felmentem a házhoz, kifizettem mindenkit és mondtam, ha lesz pénz, erőm, akkor szólok, hogy van munka. Persze mindenki tudta, miről van szó. Ami fájt a legjobban, nem is köszönt el a gyerekektől. Még most is összeszorul a gyomrom és sírni tudok, hogy volt képes ilyet tenni, a lányom, Anna még nem volt 3 éves, a fiam pedig 5 lett volna. Hihetetlen volt az a tény, hogy sok ismerős szeretett barátként, mert aznap este az egyik legjobb haverunk kijött a gyerekekhez és hozzám.

Egyedül maradtam a két kicsi gyerekkel, a nagy fóliákkal, építkezéssel és a betegséggel. Minden nap kijött az egyik haver, ismerős és segített nekem. Sokszor annyian voltunk, hogy összeszámolni is nehéz volt. Sokszor boldogan néztem, hogy a gyerekekkel „idegen” játszik úgy, mint ha a sajátja lenne.

De sajnos eljött az a hétfői nap, amikor be kellett feküdnöm a kórházba és a gyerekek könyörögtek, hogy ne hagyjam el őket. Sírtam, zokogtam. Még ajándékokat is dugtak el a táskámba. Kedden megműtöttek, reggel 8 órakor vittek be és délben hoztak ki. Olyan hitetlen volt, amikor kezdtem ébredezni a legjobb haverom, barátom bejött hozzám meglátogatni, majd szerdán behozták anyuék hozzám a kicsiket, mert nem bírtak velük, annyira hiányoztam nekik.

Nekem nem kellett több, még gyorsabban fel akartam épülni. Úgy volt, hogy nem engednek haza addig, amíg meg nem lesz a szövet eredmény, de kikönyörögtem a főorvostól, hogy engedjenek haza a hétvégére. A főorvos is tudta, miért kérek ilyen nagy dolgot és engedett. Hazaengedtek és boldogan mentem haza. Persze kedden 13 órára kellett mennem az eredményért. A kicsik sírtak és féltek, hogy megint el kell mennem.

Én soha nem gondoltam volna, hogy egyedül kell megéljem azt, hogy meg tudjam, amitől féltem. Szomorúan közölte velem a rossz hírt. „ Nagyon-nagyon sajnálom, hogy 26 évesen meg kell élje, de rákos lett az eredménye.” Egy világ omlott össze bennem, mozdulni sem tudtam, csak néztem ki a fejemből. Csak ültem és nem hallottam semmit, nem láttam semmit, nem tértem magamhoz.

Kértem, könyörögtem a főorvosnak, hogy estére engedjen haza, mert megígértem a gyerekeknek, hogy hazamegyek. Hazaengedtek és másnap reggel fél 8-ra kellett bemennem a kórházba.

Délelőtt 10 órakor vittek be műtőbe és délután 16-kor hoztak ki. De nem volt biztos, hogy lesz hangom, mindenki nővérek, beteghordók, az orvosokról nem is beszélve, a szobatársak figyelték és kérdezték a haveromat, hogy megszólaltam-e már. De nagy sokára megszólaltam. Mondta a fődoki, hogy már megint nagyon ráijesztettem az orvosi csapatra, mert voltak gondok. Eljött a péntek, kivették a csövet a nyakamból, a kapcsokat és már is kérdeztem, hazamehetek-e. A főorvos nevetett és mondta, dél körül megbeszéljük. Mivel egy héten belül kétszer műtöttek, mindennap egy hétig kapnom kellett volna infúziót, egész pontosan antibiotikumokat. De végül is hazaengedtek, a hétvégére, és hétfőn kellett visszamennem.

Otthon senki nem tudott róla, a haverom, aki most már elárulom később a mostani párom lett, elém jött. Amikor hazamentem, a gyerekek nem hittek a szemüknek. Hétfőn visszavitt apukám, kivették a varratokat és végleg hazaengedtek. Még én gyógyulgattam, már pakoltam össze a cuccainkat, hogy karácsonyra beköltözhessünk a gyerekekkel az „új házunkba”. Boldog karácsonyunk volt.

De aztán január végén jött a sugárkezelés, ami az jelentette, hogy 3 hétig nem lehetek a gyerekek közelében sem. Kész rémálom volt. Már sírtam, amikor a kicsi lány azt mondta: „Anya csak egy kicsit hadd lássalak, egy ici-picikét!”. Sírtam nagyon, de nagyon, még jó, hogy volt mellettem valaki, a haverom. Anyukám sem jöhetett át, se apukám a gyerekek miatt. Szörnyű 3 hét volt, de túl voltunk rajta.

A nyáron gyógyulgattam és közben építkeztünk tovább. Majd eltelt a fél év és megint be kellett mennem a sugárkezelésre, Budapestre. Nagyon-nagyon nehezen telt el a 3 hét. De vége lett. Azóta rendszeresen járok ellenőrzésekre, idestova 4 éve és remélem márciusban minden rendben lesz.

Sokszor úgy éreztem, hogy idegösszeroppanást kapok, de mindig volt valaki mellettem.

Egyetlen egy életcélom volt mindig, hogy meggyógyuljak, mert fel akarom nevelni a gyermekeimet, látni szeretném, amint leérettségiznek, megházasodnak, valamint sokáig akarok boldog lenni életem párja mellett és édesanya lenni.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert van egy párom, aki kiállt mellettem és szereti őket, mintha a sajátja lenne. Ezúton szeretném megköszönni a páromnak, a szüleimnek, húgomnak és gyerekeimnek, hogy kiálltak mellettem, segítettek nekem mindenben.