Bátyónak, mert ő értené

Temetésen voltunk ma. A nagymamám egyetlen testvérét kísértük utolsó útjára. Hirtelen, 87 évesen ment el. Szomorú nap volt a mai, mégis állandóan a nevetés fojtogatott (a sírás helyett), mert rendre eszembe jutott, Bátyónak milyen remek humora volt és mennyit kacagnánk a mai történéseken együtt.

A temetést és az azt megelőző misét is "vendég" pap vezényelte, mert a helyi plébános beteg. A kirendelt pap idős, totyogós "papbácsi", ráérősen, fél óra-egy mondat sebességgel celebrálta a szertartásokat (nem sokat izgatva magát azon, hogy a gyászoló közönség hamarosan fagyhalál diagnózissal dől holt szerettük sírja mellé). A mise végén közölte, a temetés nem rohanás, megvár mindenkit a temetőben (persze vagy negyed órát vártunk rá) és ha esetleg kell valakinek Képes Biblia, épp ma kap szállítmányt a kiadványból. A szentelőt a templomban felejtette, így műanyag pohárból, fenyőággal locsolta a szentelt (?) vizet a koporsóra.

A Keresztanyám hozta a formáját. A sír mellett állva megszólalt a mobilja (a tévés shoptól hívták), mire ő ezt káromkodással fejelte meg, mert ugye hogy lehetnek olyan bunkók a tévés shoposok, hogy akkor is hívják, amikor ő épp temetésen van (később finoman megemlítettem, hogy talán neki kellett volna kikapcsolni a készüléket még a szertartás előtt, mert ő ugye tudott róla, nem úgy, mint a hívója, még ha bunkó tévés shopos is - nem vette a lapot).

A halotti toron apukám félrehívva mutatott egy idős embert, aki az apósa lett volna, ha nem anyát, hanem azt a szép, szőke hajú lányt veszi el, akinek korábban udvarolt. Megtudtam, darázsderekú Erikának később ikrei születtek a férjétől. Apukám eljátszott a gondolattal, hogy ha a szőke ciklont veszi el, talán tőle lettek volna ikrei, de amikor emlékeztettem az én és öcsém babakorára, rögtön nem tűnt neki csábítónak a lehetőség.

Szóba került, hogy az egyedül maradt Ángyika a fiához költözik, ha a házat sikerül eladni. Nem egyszerű ez ma egy pusztulóban lévő kistelepülésen. Nagymamám háza is eladó soron van, de az Ángyiéké jobb állapotú és beosztású, talán hamarabb megy el. Anyukám erre kibökte, hogy amikor nagymamámék oda költöztek, kényszerhelyzet volt, anyukámnak már akkor se tetszett a ház (71'-ben). Csodálkozásomra elmesélte, hogyan veszett össze a nagypapám a dédpapámmal annyira, hogy vasvillával mentek egymásnak. A dédpapám ugyanis nem engedett szabad kezet a felnőtt fiának és feleségének, akik akkor még velük együtt éltek (na és a siheder lány anyám, mert a keresztanyám főiskolás volt akkor már Kazincbarcikán), minden pénz fölött a dédpapa rendelkezett. A család két férfi tagja egyenként sem volt egyszerű eset, hát még együtt! Nem csoda, ha vasvillás vita lett a vége az évtizedes ellentéteknek. A balhét gyors költözés, több éves sértődés követte, de anyukám esküvője feloldotta a büszke "nem beszélünk" helyzetet.

A történet végére arra jutottam, nem csoda, ha én és a csepp lányom olyan akaratosak és lobbanékonyak vagyunk, volt kire ütni. Milyen szerencse, hogy kaptunk nagymamám és anyukám békés természetéből és a most elhunyt Bátyja humorából is egy keveset!

Nyugodj békében Bátyó!