Igaz a történet

És ekkor jöttél te. Színtisztán emlékszem az egészre. Még arra is, hogy milyen zavarodott arcot vágtál, mikor enyhén illuminált állapotban bemutatkoztam neked. A dolog mind addig ennyiben is maradt, míg közös ismerősünk által meg nem ismertelek Téged, magad. És amikor az első csókunk elcsattant, pont ekkor határoztam el, hogy kellesz nekem mindenestől. Ezután minden erőmmel azon voltam, hogy az enyém legyél. Ami érdekesen kellemes volt, hogy ugyanezt láttam rajtad is. Emlékszem, milyen jól esett, amikor annyit kerestél, amikor olyan édesen néztél, hogy szinte elolvadtam tőle, az ölelésed, amikor hozzám bújtál, amikor virágot hajtogattál, az édes csókod, a csókunk.

Olyan nagyokat dobbant a szívem, szinte kiesett a helyéről. Meddig is ment ez így? Körülbelül fél évig... Majd jött az a nagy veszekedésünk valami butaság miatt, amikor levegőnek néztük egymást. Na, jó talán én jobban játszottam a hülyét. Mentségemre szóljon, iszonyú bántottnak éreztem magam, az az igazság, eléggé magam alatt is voltam. De mire kihevertelek volna, Te már megint felbukkantál, ugyanazzal az édes kis mosolyoddal, ami úgy rabul ejt ártatlan kis szíveket egy pillanat alatt, hogy nem látnak, nem hallanak tőle.

Megint szép volt, jó volt, csodálatos volt, rózsaszín volt minden. Én sem láttam, nem is hallottam, annyira megigéztél. Ez volt az én nagy bajom. Nem láttam a dolgok mögé, hogy csak játszol, és nem hallottam azt, ahogy próbáltad ezt sugallni. Vak voltam és siket és fáradt. Belefáradtam már abba, hogy több mint fél éve érted harcolok, és téged akarlak minden erőmmel. Amikor közölted azt a tényt, hogy nem lesz ebből az "akármiből" már semmi sem, azt hittem megszakad a szívem. Meglepő módon nem. Zokogott, de nem tört össze, nem szeretett már. Egész egyszerűen nagyon bántott az, hogy a játékot helyezted előnybe az őszinteséggel szemben. Mert hisz miért akartad ezt többször is, és miért mondtad azokat a gyönyörű szavakat százszor is, és miért bújtál szerelmesen, és miért és miért és miért???

Bár megbántottál, még sem haragszom rád. Megtanítottál ezer dologra; szeretni, várni, harcolni, lazítani, ébredni...

Ténylegesen összetörted a szívem és loptad az időm, de mindezek ellenére azt kell, hogy mondjam: Köszönöm.

Soha nem felejtelek el, és mindig úgy gondolok rád, mint az első tavaszi szellőre, amely kellemes illatú, átjárja minden porcikám, lágy csókot lehel, csalfa kis mosolyt libbent, körül fon, majd elillan, hiszen fuvallat, semmi más.

Gyulai Bettina