Azt mondják, háromszor halunk meg

Az első halál, a lélek távozása, szerencsés esetben olyan, mint egy csendes szellő. Egy suttogó kis hang, ami eloszlik a végtelenben. Megéltem már, hogy szerettemet, barátomat távozásra kényszeríti az idő. Egy-egy darabot kiszakítottak a szívemből... Mégis mélyen, valahol nagyon-nagyon mélyen tudtam, hogy a szeretetük velem marad. Mint egy láthatatlan fonal, ami összeköt minket, még a halálon túl is.

A második halál: a test eltűnése. Ez már fájdalmasabb. Ez az, ami hordozott, ami érzett, ami élt. Az emlékek valóságos tárháza. Amikor eltűnik, minden a semmivé válik. De vajon tényleg? Én személy szerint hiszek benne, hogy a test csak egy eszköz, amivel kifejezhetjük magunkat. Amikor elromlik, a lélek továbbáll és majd keres egy újat, vagy egyszerűen csak létezik valahol tovább egy tiszta, szabad és korlátlan formában.

A harmadik halál a legfélelmetesebb. Amikor utoljára gondol ránk valaki. Amikor elhalványulunk az utolsó ismerős emlékezetében is. Amikor a történeteinket sem mesélik tovább. Ez a halál A FELEDÉS. Ez tényleg a végső elmúlás.

Ezért olyan fontos az emlékezés. Azért kell mesélni a családi történeteket. Ezért kell továbbadni a szeretetet! Amíg emlékeznek ránk, addig élünk.

Gondolkodom mostanában azon is, ki emlékezik majd rám!? A fiam? Ő elfoglalt. Az unokám? Talán egyszer majd valamiről beugrik neki az arcom. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy az én harmadik halálom egy napos délután lesz, mikor valaki átpakolja egy régi láda tartalmát és nem tudja, ki az a nő azon a megsárgult képen... És nem is kérdezi meg. Csak félreteszi vagy kidobja...

Az emlékezés maga is egy választás, hogy valakit nem engedünk el teljesen, nem hagyjuk eltűnni a világból. Mostanában minden reggel tudatosan emlékezem. Nem csak a szeretteimre, hanem azokra is, akik csak átutaztak az életemen. Lehet, sok ember meghalt már, de nem is tudok róla. Lehet, hogy csak bennem élnek már tovább. Én vagyok az utolsó láncszem, a gyertya, amit meggyújtott egy pillanatnyi összekapcsolódás.

De mi van akkor, ha tényleg már mindenki elfelejtett minket? Akkor tényleg megszűnünk létezni? Nem gondolom így. Szerintem ugyanis az életünk nem csak a miénk. Hiszem, hogy minden tettünk, minden kimondott vagy leírt szavunk, minden gondolatunk igenis hatással van a világra! Még akkor is, ha nem tudunk róla. Mint egy kő, amit a vízbe dobnak. Hullámokat kelt, amik messzire terjednek. Az életünk is ilyen.

Akkor most mi a lényeg!? Mi is az élet értelme!? Sajnálom. Nem tudom a választ. De azt hiszem, nem is kell tudnom. Az élet nem egy rejtvény, amit meg kell fejteni. Az élet egy utazás, amit meg kell élni! Szeretni, nevetni, sírni, tanulni, tapasztalni! És emlékezni! Emlékezni arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és hova tartunk. Emlékezni arra, hogy minden múlandó, de a szeretet örök.

Az elmúlás nem a vég. Csak egy átmenet. Az egyik létformából a másikba. Nem kell félni a haláltól. A halál az élet része. Mint az éjszaka és a nappal. Mint a tél és a nyár. Mint a kezdet és a vég. El kell fogadni, hogy minden véget ér egyszer.

A vég egy új kezdet.

Én már öreg vagyok. Sok mindent láttam, sok mindent megéltem. De még mindig van bennem vágy arra, hogy szeressek és arra, hogy emlékezzenek rám. Nem akarok elfelejtődni. Akarom, hogy a történeteimet tovább meséljék. Akarom, hogy a szeretetem tovább éljen.

De ha mégis elfelejtenek, akkor sem fogok szomorkodni. Mert tudom, hogy az életem nem volt hiábavaló. Tudom, hogy a hullámok, amiket keltettem, tovább terjednek. Tudom, hogy a szeretet, amit adtam, örökké él!

Ez a lényeg. Ez az élet értelme. Szerintem.