Nőnek maradni anyaként!

Mindannyian tudjuk, hogy nőként az élet napjainkban nem is olyan egyszerű. Ha anyák vagyunk, akkor meg pláne nem! De az a cikk szóljon most mindenkihez, ítélet nélkül, hiszen nem hibáztatom a gyermekteleneket és férfiakat, férjeket, apákat sem. Egyszerűen megtörtént velem az, amit azt hittem, hogy soha nem fog elérni!

Elfáradtam.....

Megálltam pár percre a tükör előtt és elkezdtem látni. Megláttam az eltelt időt és nem a fiatalságom siratom, az idő műlik, a test változik. Én még az elején járok a 30 évemmel most, még pont úgy érzem, hogy jól van minden rajtam, elfogadtam, hogy szültem két gyereket, de vigyáztam, hogy radikálisan ez ne tegyen tönkre. Nem is tett eddig, azaz pontosan 6 évig nem tett tönkre.

Voltak kiborulásaim az első gyerek után, akkor még nehéz volt elfogadni azt a néhány formai változást... A másodiknál óvatosabb és ugyanakkor valahogy könnyedebb lelkű voltam. Ma már jóban vagyok a tükörrel, már ami a külsőmet érinti, de akkor most jöjjön, amiért ez a cikk íródik:

A BELSŐ

Ez a belső a hatodik év végére, melyet anyaként élek meg, összetörni készült. Egyszer csak egyre több lett a gond, felelősség, teher. Tökéletes anya akartam lenni, mindamellett tökéletes nő, szakács, háziasszony. Sejthetitek mi történt...

Nem ment! Elkezdtem haragudni a gyerekeimre, egyre dühösebb lettem, amikor a sarkamban voltak (mindig ott vannak). A ház egyre durvábbnak hat, a mosni való egyre több, én egyre elhanyagoltabb vagyok... és akkor ott megálltam a tükör előtt és rájöttem, hogy mi a baj: NEM VAGYOK BOLDOG!

Elkezdtem ezen dolgozni, rendbe hozni magam, a lakás is újra javul, de a gyerekeknek több idő kell... és APA, igen Ő az, aki az energiámat egy pillanat alatt elveszi. A házasságunk épp csak elég jó, ezt a tükör láttatja velem... Nem mosolygok... Kevés az érzelem, szendvedély. Ez gond, rendben van - gondoltam akkor itt az ideje, hogy tegyek ellene. Tettem és elzárkózik. Nem én vagyok álmai nője, elfogadom, de nem törődöm bele. Nő vagyok és az is maradok!

Elkezdek magamra koncentrálni, érzem hogy itt az ideje. Önzőnek érzem magam, de már nem tudok magamból adni, úgy érzem, hogy rendbe kell szedjem magam, megtaláljam, hogy mi tesz boldoggá és akkor a gyerekekkel is újra élvezni tudom, hogy anya vagyok. Apát elhagyni nem akarom, jó apa és szeret a maga módján, de nő vagyok és az is maradok. Eljött viszont azaz idő, amikor szükségem van arra, hogy legalább a szenvedélyt megkapjam. Nem temethetem el magam, nem engedhetem, hogy a gyerekek egy elszáradó nő gyerekei legyenek. Az életet akarom megtanítani nekik, azt hogy hogyan legyenek boldogok!