Alakítsuk át az életünket

Amerikában van egy olyan műsor, hogy "Nagy Házalakítás" (az Álomépítők mellett). Az erős, szegény embereknek építenek egy másik házat a régi helyett, ami általában minden esetben valamilyen szinten lakhatatlan. Az erőset nem úgy kell érteni, hogy csak ők lehetnek erősek, és mások nem, a gazdagok nem: de ezeknek az embereknek a műsorban egy olyan életszakaszhoz van teljes életerőjük, és túlélőképességük optimistán, amibe más ember akár bele is rokkanna. Legyen az rák - nem csupán legyőzni volt energiája egy huszonhét éves lánynak, akinek már három gyermeke és egy szerető férje van (a legkisebb kislány, négy éves), hanem arra is, hogy a többi eme betegségben élőnek reményt adjon és segítséget, és kiutat. Lehet, hogy nem milliárdos, lehet, hogy pénzzel alig tud segíteni, de nem is ez számít, hanem az, hogy mindenki tudja, hogy nincsen egyedül. A remény az, ami összeköti az embereket.

Vagy amikor a családfő a diagnózis után két héttel elhunyt és ott marad egy feleség és négy -hiába már felnőttnek számító- gyerek, apa nélkül. S a korral együtt nehezebben dolgozunk fel dolgokat, és nehezebben is felejtünk. Az apa a kórházi ágyról hívta fel ezt az alapítványt, és hiába tudta, hogy nem éli meg azt a napot, amikor elkészítik az új házukat, de nem akarta ilyen körülmények között hagyni a családját: biztonságot és piciny boldogságot kért, és most megkapták. Bár nem hozhatják vissza őt, de a feleség és a gyerekek a ház átvételekor, sikítás és könnyek közepette többször az ég felé néztek: négy hét telt el a családfő halála óta. Négy hét. Talán sosem lehet igazán feldolgozni, de négy hét még éppen az a szakasz, amikor még várod, hogy felébredsz ebből a rossz álomból és a férfi, akit szeretsz, egy nap besétál az ajtón mosolyogva, hogy "megjöttem!".

Van, aki ezekbe belerokkanna. Bár inkább csak az erős érzelmek tengerébe, ami hirtelen elárasztja, leszorítja és nem engedi el. Ilyenkor mindig különféle kapaszkodók után nézünk, és meg sem nézzük, hogy kitől jön, csak rávetődünk és két kézzel szorítjuk, hogy kihúzzon minket a mocsárból, ahol lassan már csak a fejünk látszik ki. Vannak segítők, akik hátat fordítanak és hagynak minket lesüllyedni. Vannak segítők, akik ránk mosolyognak, reményt adnak és úgy segítenek, ahogy éppen tudnak. És nekünk igazából mind a két segítő típusra szükségünk van: mind a kettő tanít. Aki cserben hagy minket az arra, hogy erősebbek legyünk, hogy rájöjjünk, hogy az élet nem csak vidám és pozitív dolgokból tevődik össze, hanem leckékkel, kudarcokkal és rengeteg lépcsővel, amit meg kell járnunk ahhoz, hogy valójában megérdemeljük azt, hogy élhetünk. S megtanít arra, hogy ha igazán magunk vagyunk és hiszünk magunkban, akkor bármilyen állapotból képesek vagyunk kiúszni.

Azt hiszem, az amerikaiak eleve ilyenek: százezren összefognak egy városban, akár kisváros akár nem, hogy segítsenek annak, aki ott él mellettük (képletesen szólva is, mert lehet, hogy több utca választja őket el egymástól, de akkor is egy föld). Az önkéntesség náluk nem azért jött létre, hogy eldicsekedjenek azzal, hogy ők lám megtehetik, hogy segíthetnek és milyen jó emberek. Nem és nem. Azért jött létre, és ebben a műsorban is rengeteg önkéntes dolgozik, hanem azért vannak, hogy valójában segítsenek. Ugye milyen félelmetes és hihetetlen összevetni a két világot és embereket egymással? Mi általában egy közösségben szeretnénk élni, akik mindig mellettünk vannak bármi is történik: de amíg mi csak mondjuk és semmit nem teszünk érte, addig ők már ebbe születtek bele. Ne féljünk tenni másokért: akármit. Néha elég egy mosoly is az utcán, hogy a másik energiatöltést kapjon: és ha a másik kap, akkor saját magunk is kapunk. Tudjátok, a szó elszáll, a tett (és az írás) megmarad.

Engedjétek meg, hogy Ty Pennington monológjával fejezzem be a cikket:

"Ez Amerika. Ha bajban van a másik ember, akár rokonunk, akár ismerősünk, akár szomszédunk, segítünk. Ebben a kisvárosban jó volt látni, hogy egy ilyen összetartó és szerető közösség van."