Az örök dilemma

Az utcán, a Margitszigeten, a bevásárlóközpontokban, a közlekedési járművükön, mindenhol megtalálhatóak. Olyan kis vegyes csapat, akik legjobb barátoknak/haveroknak mondják magukat, úgy is viselkednek, és a világ elhiszi az egész barátságos sztorit. Talán ilyenkor saját maguknak is hazudnak ezzel? Talán azért találták ki a barátság szót, hogy akiknek nem jön össze a szerelem vagy teljességgel ki van zárva, azok ne keseredjenek el, hanem barátkozzanak tovább? Lehet, hogy a viszonzatlan szerelem ellenszere, nem igaz? Csak még nem sokan tudják. Hiszen abban mindenki egyetért, hogy a végén valaki többet kezd érezni a másik iránt... lehet, hogy a lány, lehet, hogy a fiú látja másképp az eddig legjobb barátjának nevezett személyt, de előbb-utóbb minden a változás útjára lép.

Miért? És hogyan kezdődik egyáltalán?

Játsszunk egy kicsit. Képzeljük el, hogy tizenhat évesek vagyunk, egy osztályterem középső padsorában ülünk, mellettünk pedig a másik nemhez tartozó osztálytársunk. Első nap van a suliban, még nem ismerünk senkit, még ezt az idegen személyt sem ismerjük mellettünk. A fiatalok általában nyitottak, hamar kapcsolatokat létesítenek, és ez most sincs másképp: a másikhoz szólunk, talán azért, mert mindketten már teljességgel unjuk az osztályfőnökünk beszédét, vagy mert éppen megszólalt egy telefon a közelben és milyen vicces, vagy mert épp beszélhetnékünk van. A névvel kezdünk, majd találni kell egy közös pontot: a zene mindig beválik, meg a tanárok kibeszélése és az új osztálytársak elemzése. Az egész társalgás olyan óvatosan indul, figyelmesen hallgatjuk a másikat, próbáljuk kiismerni, nevetünk, csóváljuk a fejünket, bohóckodunk: óvatosság, ami egyre jobban átcsap bizalommá, és már csak azt vesszük észre, hogy elválaszthatatlanok vagyunk vele. De nem gondoljuk azt, hogy szerelem. Ez barátság, ez fiú és lány közti hihetetlen mértékű barátság, amit egy láthatatlan kapocs köt össze. Minden annyira jó.

Telnek a napok, a hetek, a hónapok, talán az évek is, és megjelenik az a bizonyos szó: "lelki társ". Ijesztő, igaz? Talán ismerős is? Amikor megjelenik, még nem is sejted, hogy itt bajok lesznek, aztán amikor a másik úgy viselkedik, hogy már túlontúl kedves, és újból olyan óvatos kezd veled lenni, mint a megismerkedésnél, akkor már tudod, hogy valami nem stimmel. És hiányozni kezd.

Tudjátok mi az oka, ha az egyszerű, mezei legjobb barát státuszból hirtelen valaki lelki társ lesz? A százszázalékos megismerés, és bizalom. Ha valakit tetőtől-talpig megismersz, és úgy érzed, hogy olyanok vagytok már, mint két iker, akkor bizony beáll a csattanó a végén: többet kezdesz érezni holmi barátságnál. Aki többet érez persze küzd ellene az elején, aztán a legyőzhetetlen csatában veszít, és egy szép programot talál ki, ahol elmondja a másiknak, hogy beleszeretett.

Az elmondás után a másik vagy azt mondja, hogy ő is és próbálják meg, vagy csak azt mondja, hogy próbálják meg, vagy nemet mondd és azt, hogy maradjanak barátok. Az utolsó a legrosszabb: mert mindketten tudjátok, hogy már semmi sem lesz olyan, mint amilyen régen volt. A közös programok egyre csak eltűnnek, és a végén óvatos, megfontolt, elhidegült ismerősök lesztek csupán, nem legjobb barátok.

Mi rontotta el? A lelki társ szó, a szeretet, a biztonság.

Tehát létezik fiú és lány között barátság? Ami "The Artist" film üzenete is lehetne, hogy a világ tele van csillagokkal, csak nem mindegy, hogy melyik kort éljük. Tehát, a barátság tele van szikrákkal, a szerelem tele van csodákkal, de amíg az egyik örökre megmarad, a másik olyan gyorsan elillan: nekünk kell rájönnünk, hogy melyik-melyik, és amíg rájövünk, bármit elveszíthetünk.

Létezik.

...meg nem is. S pont ezért szép ez az egész.