Bíbor köd

A minneapolisi népszerű, ezer Grammy-díjat begyűjtő, 53 éves énekes/dalszövegíró itt járt nálunk. Itt nálunk, Budapesten; méghozzá a Szigeten, fel is lépett a nulladik napon, azaz 2011. augusztus 9-én, nyolc órakor kezdett és egészen tizenegyig vonzotta magára a közönség szemeit/figyelmét.

Egy ember, egy genius, aki nem néz ki annyinak amennyi, aki ugyanúgy énekel, ugyanúgy táncol, ugyanúgy adja magát a színpadon, mint mondjuk a karrier kezdetén. Joggal lehetne mondani, hogy rajta nem fog az idő, és tudjátok mit? Tényleg nem fog. És a zenéin sem.

Ő Valaki. Pont olyan valaki, aki már azzal ad a világnak, ha elénekel egy számot vagy éppen megírja azt, vagy felmegy a színpadra és egy igazi show-t ad elő úgy, hogy meg sem kottyan neki. S miért? Egyszerű: ez az élete.

Addig akarja csinálni, ameddig tudja. Addig akar mindent beleadni, ameddig érzi, hogy mindent bele tud adni. Véleményem szerint Prince eléggé maximalista jellem: tehát, ha úgy érzi, hogy már nem tud 200%-osan helytállni, akkor abbahagyja. Élvezni akarja a színpadot, és nem munkának tekinteni; talán sosem tekintette annak.

Sziget. 2011. augusztus 9. 20.00.

A kifutó felé sétált, átsétált rajta, így kezdődött. Nem úgy, mint a többi sztár, hogy megáll egy bizonyos ponton a színpadon és elkezd énekelni. (Mondjuk eddig egyik híresség sem kért kifutót, ez is igaz...) De Prince ki is használta, mert amit kér, azt joggal teszi és nem csak a pénzt akarja szórni. A három órás koncerten nem egyszer sétált a kifutón, énekelve, tele energiával. Ahogy így jobban belegondolok, ilyen lehetett volna Amy Winehouse is, ha nem cseszi el az életét a megannyi droggal és alkohollal. Ilyen lehetett volna ő is, akit még 53 évesen is teltházas koncerttel várjuk, és egy ikonnak szólítjuk. (R.I.P. Amy.)

A "Purple rain" című számnál a tömeg még jobban ordított és énekelt és énekelve őrjöngött. Majd hirtelen a kifutóról szürke és színes köd szállt fel, csillogó köd: azonnal felemelkedtek a kamerák.

- Put your hands up! Put your hands up!

Belevonta a közönséget a fenti életbe, a dalokba, a produkcióba. Vagy a kezeket kérte a magasba mindig más és más formában, vagy a telefonokat, hogy világítsanak vele a levegőben, mert épp olyan szám volt. S az emberek megtették, és olyan volt a hatalmas kivetítőről nézni a sötétbe burkolózó száz meg ezer telefonfényt, mintha szentjánosbogarak lettek volna.

Háromszor tűnt úgy, hogy vége van. Prince és az egész zenekar eltűnt a színpadról, és a színpadon koromsötét lett. A fél emberiség üvöltött, kiabált, a másik fele pedig már indult hazafelé... aztán azon nyomban visszarohantak, amikor tíz perc után meghallották mégiscsak az első akkordokat, vagy épp az Énekes hangját. Ezt hívják tehetségnek, és művészetnek egyaránt, ugye? Amikor tudod, hogy mi kell a közönségnek, amikor érdekessé tudod magadat tenni nekik, amikor magadra tudod vonzani a figyelmüket, hogy figyeljenek.

Tehetség. Több mint tehetség. Prince az Prince, s erre már kategóriák és szavak sincsenek. A végén pedig úgy érezte az ember, hogy „ez jó volt”, hogy itt volt egy olyan ember, aki még nem igazán koncertezett Európában, de ide eljött. Ide!

S vége volt. Mégis még mindig olyan érzés, hogy még csak most kezdődik el valami, hogy nem is volt igazán vége, hogy örökké ott maradtunk, örökké benne maradtunk Prince világában. Kár lett volna kihagyni, kár lett volna kihagyni egy élő Legendát.

"- Do you wanna play with me?

- YEAH!"