Én felejtettem, de a szívem?

Egészen pontosan öt hónapig azt hittem, hogy a magánéletem teljesen rendben van.

Harmonikus a kapcsolatom, a barátom a szeret, mindent és még annál többet is meg ad nekem. De tényleg! A családom is szereti, tulajdonképpen mindenki, még a kutyám is - csak én nem. Na, jó ez túlzás, szeretem csak épp nem szerelemből. Amint már rájöttem elég borzasztó. Erős gondolkozásba kezdtem kettőnkkel kapcsolatban, mi legyen a kapcsolattal? Szakítani nem akarok, mert imádok vele mindent, viszont így sem jó; neki sem nekem sem.

Mintha csak így lett volna megírva, nagy gondolkozásomban futottam össze az egyetlen olyan férfival, akit teljes szívemből, mindenemmel és mindenestől szerettem?!

Nem volt harmonikus kapcsolatunk, még csak kapcsolatunk sem volt, de szerettem, hihetetlen nagy szerelemmel, odaadással, önzetlen, VISZONZATLANUL. Eztán rájöttem, hogy reménytelen a szerelmem, és majdhogynem egy évembe került kihevernem azt hiszem/azt hittem sikerült is.

De felbukkant. Miért? És miért pont most, amikor jó esélyem lenne egy kölcsönös szerelemre. Na nee... Persze bomba formában, az elmaradhatatlan férfiasan édes kis mosolyával és meglepő szavakkal.

Szörnyű érzés a „szeretlek” szót attól az embertől hallani, aki összetörte a szíved, épp azért mert te mondtad ezt. Még is olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiket nemhogy mondatokba, de még szavakba sem tudok foglalni. Ha akkor mondja ezt, amikor éjjelem, nappalom csak róla szólt, én lettem volna a világ legboldogabb embere. De akkor megölt bennem valamit. Valamit, amitől már nem vagyok képes bízni és őszintén szeretni. Főként benne nem, őt nem. De akkor miért van ez a furcsa, ámde jó érzés, ha felbukkan?

Itt van nekem ez a szinte tökéletes férfi, akinek én vagyok a mindene, olyan életem lehetne mellette, hogy jobbat nem is tudnék kívánni. Mégsem szeretem, szerelmesen...

Én megpróbáltam, de az érzések ellen tényleg nem lehet semmit sem tenni...

Gyulai Bettina