Viszontlátás I.

Reggel a verőfényes nyári nap sugarai cirógatva ébresztgették arcát. Fáradtnak, nyúzottnak érezte magát és legszívesebben az ágyban maradt volna egész nap, egy tálcányi finom édesség társaságában. Égszínkék szemét az órájára emelte, és megbizonyosodott arról, hogy mint hetente többször is, ma ismét késésben kelt fel. Úgy kiugrott az ágyból, mintha csak ki lőtték volna belőle. A fürdőszobába rohant, egyszerre mosta az arcát és a fogát, úgy festett, mint egy veszett kutya, és mint aki megkapta veszettség elleni oltását, ruhásszekrényéhez sietett. Könnyű nyári ruhába bújt egy szempillantás alatt, szekrénye melletti tükrében hosszú fekete haját a feje tetejére tűzte egyetlen perc alatt.

- Gyakorlat teszi a mestert! – jegyezte meg magának nagy elégedettséggel. Nála már a rohanás életforma. Valahogy az ágy nem szívesen válik meg tőle reggelente.

Karolin úgy vágtatott le a negyedik emeletről, mint akit üldöznek. Valószínűleg az összes szomszédja is ezt vélte, amit csak fokozott magas sarkú szandáljának sűrű hangos kopogása, amely végig visszhangzott az egész épületen.

Kilökte az ajtót és már kinn is volt az utcán. Tíz perce volt még, hogy beérjen az irodaházba, ahol dolgozott, és amely tíz háztömbnyire volt. Egy perc, egy háztömb. Nekiiramodott. Úgy suhant át a zebrán, mint egy kecses gazella, csak előre, céltudatosan. Fehér selyem ruhájába a nyári szellő bele-bele kapott, néhány hajtincse az arcába lógott.

Sietett át a város egyik legszebb parkján, ahol gyönyörű nyírfa zuhatagok pompáztak, kopott emlékszobrok társaságában, szemben a magasra nyúló irodaházzal, ami zöldes burkolatának köszönhetően majdhogy beleillett a környezetébe. Karolinon eluralkodott a megnyugvás a közeledő cél láttán.

A park sarkán egy magas, de meglepően csinos fiatalember tűnt fel, egyre csak közeledett felé. Öltönyt viselt, kihúzott magabiztossággal haladt a csipkebokrok melletti ösvény mentén. Karolin visszavett igyekvő lépteiből, bájait kihangsúlyozva haladt a férfi mellé. Ahogy közeledett, valamiféle furcsa borzongás futott végig a testén, mintha ismerné, vagy valami kötné ehhez a férfihez. Amint elsuhant a férfi mellett, tekintetük találkozott, egy másodpercre. Megint érezte azt a hideg borzongást a testében. Végigpörgette szeme előtt az összes ismerőse arcát, de egyikre sem illett a fűzöld szempár, hátrafésült aranybarna haj, és a kis borosta, ami ennek a férfinak igazán jól állt.

Egy pillanatra megállt, óvatosan hátra tekintett, érezte a vérét felfutni az arcába, majd a füle hegyébe, ekkora már a férfi alakja eltűnni látszott a nyírfa zuhatagok sűrűjében.

Éjjel a meleg takaróba burkolózva még mindig a férfi járt a fejében, olyannyira, hogy magában el is nevezte; Mr. Titoknak. Egy egész műszakot gondolkozott rajta ki lehet Mr. Titok, de dűlőre nem jutott. Egész nap egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből a férfi arcát és azt a kellemes illatot, amit maga után árasztott. Olyan mélyen szívta be ezt az illatot Karolin, mint az első tavaszi szellőt, amely ezer virágot hordoz magában. Még mindig érezte az orrában, épp ugyan, úgy ahogy reggel a parkban.

Gyulai Bettina