Az első

Elhatároztuk a párommal, hogy babát szeretnénk. Igaz még elég fiatalok voltunk (én 18, a párom 26), de úgy gondoltuk, hogy nekünk már kell baba. Mindig is fiatalon szerettem volna szülni.

Szóval bele is vágtunk a babaprojektbe. Két hónapig próbálkoztunk, de nem estem teherbe. Nem is bántuk a dolgot, mert meggondoltuk, inkább várjunk még pár évet, aztán majd később lesz gyerekünk. De novemberben nem jött meg.

Na akkor mégiscsak lesz baba? Vettem egy tesztet, amin persze két csík rajzolódott ki. Örültünk neki nagyon, mégiscsak babázunk. 1998. július 4-re voltam kiírva.

A terhességemet nagyon könnyen viseltem, meg sem éreztem, hogy másállapotban vagyok.

A terhesség vége felé volt egy-két jósló fájásom és már alig vártam, hogy a karomban tarthassam a kisfiamat. Június végén bekerültem a kórházba a vérnyomásom miatt. Szerettem volna már túl lenni a szülésen. Sétálgattam, lépcsőztem, mert egyáltalán nem voltam nyitva. Eljött július 4-e. Na gondoltam most már nemsokára meglesz a kisbabánk. De nem így történt. Július 7-én észrevettem, hogy szivárog a magzatvizem. Előtte nap elment a nyákdugóm. Mondom a dokinak,megvizsgált és azt mondta, hogy nem a magzatvíz szivárog. Bár egyujjnyira nyitva vagyok.

Én addigra már éreztem kisebb összehúzódásokat, de nem mertem szólni, mert azt mondták, hogy ráérünk ötperces fájásokkal felmenni a szülőszobára. Tovább lépcsőztem. A családot elküldtem haza (öt percre laktunk a kórháztól), ha lesz valami esemény hívom őket. Bent a kórteremben is sétálgattam, közben jöttek a fájások folyamatosan. Egész éjjel egy percet sem tudtam aludni. Néha lefeküdtem, de aludni nem tudtam. Miattam pedig a szobatársaim sem.

Éjjel fél 2-kor úgy gondoltam felmegyek a szülőszobára,mert már nagyon rendszeresek voltak a fájások. Ott egy szülésznő megvizsgált, aki azt mondta, hogy ezek még nem elég intenzív fájások, de nem enged már le a szobába, feküdjek le, próbáljak aludni. Rám rakta a fájásmérőt és ő is lefeküdt. A dokinak nem szólt, mondván majd, ha beindul a szülés, addig hagyjuk aludni...

Én csak sírtam, hogy tudtam volna aludni mikor folyamatosan jöttek a fájások. Alám rakott egy pelenkát a magzatvíz miatt. Amikor már teljesen átázott, akkor végre elhitte, hogy nem csak szórakozásból vagyok ott fenn.

Hazatelefonáltam a páromnak, hogy jöhet, mert ma megszületik a picurkánk. A fájások még reggel sem voltak elég erősek. Vizit után bekötöttek egy oxitocint, de végig feküdnöm kellett.

A derekam majdnem leszakadt. A délutáni vizit után rávettem a szülésznőt, hogy engedje meg, hogy felálljak kicsit, mert már nem bírok feküdni.

Felálltam az ágy mellé, onnantól felgyorsultak az események. Erősebbek lettek a fájások és elkezdtem tágulni is. Este fél 8 körül jöttek a tolófájások. Hurrá szülünk...:)

Nyomtam, ahogy csak tudtam, de nem tudtam megszülni. A fájások alatt tágított a doki, azt hittem szétszakadok. De sajnos nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettem volna. A kisfiam nem jól fordult be a szülőcsatornába, beszorult a feje. Gyengült a szívhangja a fájások alatt. Én már félig hulla voltam. Nem aludtam egész nap, nem ihattam. Ami a fejemen volt nedves pelenka, abból szopogattam ki egy kis vizet.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy mindenki futkos körülöttem, behívták a főorvost, elém toltak egy papírt, hogy írjam alá (azt sem tudtam mi volt az) és már toltak is a műtőbe.

Már minden mindegy volt, mit tesznek velem, csak végre legyen vége a fájdalmaknak.

Végül 1998. július 8-án, 20 óra 45 perckor megszületett Dávidka 3400 grammal és 54 cm-rel.

Kicsit csúcsfeje volt, de hamar rendbe jött.

Most már egy nagyon okos, ügyes kamaszodó nagyfiú.

Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a kicsit hosszúra sikeredett történetemet.