A harmadik

Bence úgy gondolta, hogy szeretne a mi kis családunkhoz tartozni.

Teljesen véletlenül és váratlanul estem teherbe. Tudom, hogy nem szép, hogy ezt mondom, de nem repestünk a boldogságtól. Még csak két éve kezdtem el dolgozni hat év otthonlét, babázás után. Jó volt egy kicsit kiszakadni a taposómalomból, jó volt emberek között lenni.

Megbeszéltük a férjemmel sok átsírt éjszaka után, hogy nem tartjuk meg. Én mindig is abortuszellenes voltam, úgyhogy a szívem szakadt meg, de sok mérlegelés után ezt a döntést hoztuk.

Én titokban reménykedtem, hátha a férjem meggondolja magát. De nem így lett.

Elmentem a vizsgálatokra. 8 hetes voltam, amikor egy éjszaka borzasztó görcsök törtek rám. Hánytam, a derekam és a hasam alja nagyon fájt. Egyből arra gondoltunk, hogy valószínűleg el fogok vetélni. Nem véreztem, csak görcsöltem, de nagyon. Kórház, ultrahang...

A mai napig nem felejtem el, hogy egy doktornő ultrahangozott, aki miután meggyőződött róla, hogy nem vetélés miatt görcsölök, megkérdezte, hogy szeretném-e megnézni, hogyan ver a picurka szíve?

Én azonnal rávágtam, hogy igen. És akkor megláttam ŐT! Láttam, ahogy ver a pici szíve...Élni akart!

Kiderült, hogy vesekő okozta a görcsöket. Ahogy első éjszaka feküdtem a kórházi ágyban, megszületett bennem a gondolat, hogy nem érdekel mit szól a férjem, megtartom a babát. Ha kellek neki, akkor a gyerekkel együtt kell elfogadnia.

Másnap, amikor bejött látogatni, megmondtam neki, hogy megtartom a picit. Nem örült neki. A 9 hónap alatt végig azt hajtogatta, hogy ha megszületik a baba, nem fog segíteni semmiben, úgyhogy így kell vállalnom. Nem érdekelt. Nem tudtam volna megválni Tőle.

Ismét ahhoz a dokihoz jártam, akihez a Dávidékkal. Előre megbeszéltük, hogy tervezett császármetszés lesz, úgyhogy nem is aggódtam, hogy mikor szülök. Azt viszont eldöntöttük a férjemmel, hogy a császármetszés alatt elköttetem magam. Az orvosom is javasolta.

2007. március 24-re voltam kiírva. Papíron március 12-én befektetett a kórházba, de igazából csak 19-én foglaltam el az ágyamat. Most nem lépcsőztem, nem akartam, hogy beinduljon a szülés, vártam a műtétet.

Kedd és csütörtök a műtéti nap nálunk, reménykedtem, hogy már 20-án meg is műtenek, mert hétfőn már az altatóorvossal is beszéltem.

Nem így lett. 22-re voltam kiírva, műtétre. Egész éjjel nem aludtam. Búcsúztam a pocakomtól. Bencus minden mozgását belevéstem az emlékezetembe. Talán hajnalban tudtam csak kicsit elszundítani, de már reggel ötkor felébredtem.

Már előző este összepakoltam a cuccaimat, úgyhogy az ágy szélén ülve vártam, hogy jöjjön értem a nővér 6 óra 30 perckor. Felmentünk a szülőszobába, adatismertetés, beöntés, borotválás, zuhanyzás. Bekötöttek egy infúziót, aminek a műtét kezdetére le kellett folynia. Nagyon lassan múltak a percek.

9-kor betoltak a műtőbe.

2007. március 22-én 9 óra 25 perckor 3500 grammal és 53 cm-rel megszületett Bence.

A három császármetszésből, ez volt a legrosszabb. De megérte.

Amikor kivitték megmutatni az apukájának, Ő elsírta magát. Természetesen nem tartotta a szavát, azzal kapcsolatban, hogy nem segít a Bence körül. Vele eszik, Ő fürdeti stb.

Amennyire nem akarta, annyira szereti most, hogy megszületett. Mindenki szeme fénye! Most, ahogy felolvastam a férjemnek ezt a cikket, könnybe lábadt a szeme. Emlékezik...

Arra, hogy akit annyira nem szeretett volna megtartani, most mennyit jelent neki...