Gyorsabban, magasabbra, erősebben!

Már hazafelé menet megszületett bennem az elhatározás: ma elkezdem. Hiszen megfogadtam, megígértem magamnak, hogy ebben az évben én leszek az egészséges életmód mintapéldánya, hogy nyáron már meg sem kell néznem a farmerek méretezéseit, nyugodtan elindulhatok a legkisebbek felé, és hogy szilveszterkor már kacagva fogom mesélni minden fogyni vágyó ismerősömnek, hogyan tettem szert csodás alakomra és három mérettel kisebb ruhatáramra.

Mivel otthon sem találok semmi kifogást arra, hogy milyen indokkal hagyhatnám ki ma is a tornát, átöltözöm, és előkaparom a könyvek mögé beesett DVD-t. A borító azt ígéri, napi 20 perc mozgással seperc alatt bombanő lesz belőlem. Ez az, ez kell nekem! Semmi csodabogyó, napi pár perc izzadás… Simán kibírom! Persze utólag jöttem rá, hogy mindez csupán marketingfogás, mert ki lenne az az idióta, aki megvenne egy olyan lemezt, amire már előre ráírják, hogy meg fog vele szakadni, és a végére azt kívánja majd, bár meg se született volna…

Kellemes meglepetés ér (az elkövetkező 20 percben először és utoljára): választhatok, mit szeretnék csinálni. Ó, de kedves! Ez jobb, mint vártam. Úgy vagyok vele, hogy mivel a lábamat úgyis minden nap használom, ez bírja majd a legjobban, így belevágok.

És megjelenik a képernyőn Ő. Ahhoz az elcsépelt jelenethez tudnám hasonlítani a szituációt, mint amikor a régi western filmekben szemben áll egymással a két cowboy, kezükben pisztollyal, és várják, ki mozdul előbb. Csak ez most nem a préri (bár ott legalább elfuthatnék), hanem a nappalink, és pisztoly helyett súlyzó van nálunk. Nála 1 kg-os, nálam fél kilós. De csak azért, mert nem akarom már az első alkalommal megalázni, hogy én esetleg nagyobb súllyal is mosolyogva csinálom végig a gyakorlatokat. És megnyugtattam magam, hogy ha esetleg tényleg párbajra kerülne köztünk a sor, nekem fél kilóval könnyebben nagyobb esélyem lenne.

Alaposan megnézem magamnak. Ragyogó hosszú, barna haj, makulátlan smink (amit egy atomrobbanás se tudna szétkenni), önelégült mosoly (mert ő már tudja, mi vár ránk…), hibátlan test, amire mintha rárajzoltak volna minden egyes izmot, és ez az egész olyan apró edzőruhába bújtatva, amilyet én még álmomban se mernék viselni, nem még úgy, hogy mások is meglássanak benne. És vele szemben itt állok én. Egy hajmosás rám férne (na de milyen jó, hogy nem a frissen mosott frizurámat izzadom össze), a sminkemből maradt még egy kevéske reggelről, mosolyom inkább gyanakvó, mint őszinte (mert vele ellentétben nekem fogalmam sincs, mi vár rám), a testem meg… Szóval nem véletlenül vettem meg a DVD-t. Rám nem rajzoltak semmilyen izmot, de szintén önerőből vagyok olyan, amilyen. A ruhám „keleti kincs” (kínai): kitérdelt mackónadrág és egy vállban kissé szűk póló, ami nem szép, de a célnak még épp megfelel. És persze az elmaradhatatlan sport melltartó. Van nekem elég bajom ezzel a néhány plusz kilóval, nem akarom megnehezíteni a dolgomat azzal is, hogy pár év múlva torna közben még az amúgy sem létező mellemet kelljen rugdosnom a térdemmel… Egyértelműen nem érzem magam a világ legvonzóbb nőjének, de lesz ez még máshogy is pár hónap múlva.

Elkezdjük. Egyelőre bemelegítünk, lendül a karom jobbra-balra. Meg se karcol, nem is értem, miért nyavalyognak annyian egy kis tornától. Ennyi lenne az egész?! Mert ha igen, bőven tartható lesz. Henceg itt nekem, hogy ő ma is fölvette a lábsúlyt. Nem tudom eldönteni, melyik mondatrészen éreztem némi bántó nyomatékot. Aztán közli, hogy mozoghatok én bármennyit, ha a táplálkozásra nem figyelek oda. Köszönöm szépen, ezt 10 kilóval korábban kellett volna mondanod, Drágám! Álltál volna oda mellém a sütiknél, meg a nagy vacsoráknál, és ütöttél volna a kezemre, hogy „Nem szabad!” . Utólag már mindenki okos.

Guggolunk. Ezzel alapból nincs semmi problémám, csak ez a céltalanság… Megszoktam, hogy azért guggolok le, mert akarok valamit: bekötni a cipőfűzőm, fölvenni egy talált százast… De most azért guggolunk le, hogy utána felálljunk. Ő az edző, elfogadom, de nem értek vele egyet . A tizedik guggolásnál izzadni kezdek. Eleinte ráfogom arra, hogy meleg van a szobában, de amikor ez egyre csak fokozódik, konstatálom, hogy itt bizony izommunka történik. Büszke vagyok magamra, mosolygok.

Ám ahogy telik az idő, a mosolyom egyre kevésbé őszinte. A szememről az izzadsággal együtt folyik lefelé a szemfesték, a hajam meg szálanként mered az égnek. Bezzeg az ő sminkje meg se moccant, a haját meg mintha kifeszítették volna. No nem baj: ha fizikailag ő is van fölényben, dumában bármikor leverném! Ugyanis elég szegényes a szókincse. Mást se hallok, mint hogy emeld, told, föl (azt, hogy „LE” még véletlenül sem ismeri!). Amikor elkezdi variálni azzal, hogy „ Húúúúhaaa!” , akkor már lehet gyanakodni, hogy valami még fájdalmasabb következik.

Szókincse mellett a matematikai tudását is erőteljesen megkérdőjelezném, mivel a 20 perc alatt számomra teljesen világossá vált, hogy ez a nő csak nyolcig tud számolni. Igaz, ezt pazarul kombinálja: elszámol egytől nyolcig, aztán nyolctól visszafelé egyig, majd 5-től 8-ig, és 4-től 1-ig. Éveket tanultam azért, hogy megtudjam, erre fel lehet építeni egy teljes karriert. Hol van itt a százalékszámítás meg a köbgyök… Úgy tűnik nála ez a fő műsorszám, David Copperfield elbújhat mögötte.

Elérkeztünk a tizedik perchez. Beismerem, elfáradtam. Szeretnék leülni vagy elterülni a földön, egy másik szobában, egy másik házban, egy másik kontinensen, egy másik bolygón. Mindegy, hogy hol, csak EZ ne jöjjön utánam! És ekkor kapja meg a fülemet a mondat: „Most, hogy végeztünk a bemelegítéssel, lemegyünk a talajra.” Azt hiszem, hallucinálok… Ez volt a bemelegítés??! Erről szó sem volt, én már beleadtam apait-anyait ebbe a 10 percbe, nem mondta, hogy tartalékoljak is!

És jól sejtettem, innentől válik durvává a dolog. Megszűntek az egyszavas kifejezések, és helyüket átveszik az olyan mondatok, mint a „Ne tedd le!”, „Gyerünk, keményen!” , valamint az „Emeld magasabbra…még…följebb…följebb!!!” De hát már hová emeljem, könyörgöm?! Lassan elrúgok a Marsig! És amikor kimondja, hogy „Melegszik a pite”, akkor már tudom, hogy valami brutális jön. És igazam is van: előszedi az összes gyakorlatot, amit az elmúlt negyed órában prezentált, és variálva végig vesszük újra… és újra … és újra. Még hogy melegszik a pite… Az én pitém már szénné égett, kihűlt, aztán fölfalta tíz éhes mexikói. Fájdalmaimat csak az tetézi jobban, amikor rájövök, hogy hazudik. Azt mondta az előbb: „Még nyolcat!”. Megvolt. Aztán azt, hogy „Tovább”. De hát már rég túl vagyunk rajta!! És utána még mindig át akar verni, azzal, hogy „Már csak nyolc van hátra!”. Csalódtam. És szerintem a képernyő sarkában elromlott az óra, mert nem létezik, hogy ennyi lábemelés között csak tíz másodperc telt el. Ez összeesküvés! Hová lett az empátia, a szolidaritás, kérem szépen?! Már csak egyetlen hosszú perc van hátra. Azt mondja: „Na, most figyelj…” Te jó ég…. Tud még valami újat kitalálni erre az egy percre?? A kérdést saját magam válaszolom meg: igen, tud…

Vége. Elnyúlok a földön. A lábaimat nem érzem, zihálok, és talán sosem kelek már föl innen. Tudtam én, hogy még torna előtt meg kellett volna írni a végrendeletemet… Az lett volna az első pontja, hogy ezt a DVD-t gyújtsák fel! Búcsúzóul további szép napot kíván. Nem értem, miért feltételezi rólam, hogy ezek után képes leszek még bármit is csinálni. Az egyetlen, amire vágyom, az a zuhany. Na meg az ágyam. És abban a pillanatban jövök rá, hogyan járul hozzá a mozgás a fogyáshoz: az elmúlt 20 perc után élni sincs kedvem, nem hogy még enni! Ha ennyit kell melózni néhány finom falatért, akkor én innentől kezdve inkább csak fotoszintetizálok.

Bár, ha nagyon átgondolom… Kibírtam? Ki. Belehaltam? Végül is nem… Valamelyik nap akár kipróbálhatnám a futást is. A végén még kiderülne, hogy abban is hasonlóan tehetséges vagyok. Lehetnék akár olimpikon is, hiszen az öt karika nekem is megvan, igaz, egyelőre csak a szemeim előtt. Talán bírnék többet is. Hiszen mindenre igaz az olimpiai hármas jelszó, ami a célkitűzéseket illeti: „Citius, Altius, Fortius”- azaz: „Gyorsabban, magasabbra, erősebben”...