Támasz

Barátságunk évtizedes időben, erejében viszont olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást. Boldogsággal és félelemmel töltött el a kérése, hogy kísérjem el a gyermeke világrahozatalának útján. Sem Ő, sem a férje nem akart apás szülést, amit megértettem, ha a saját férjem sápadt aggodalmának emlékét felidéztem.

Barátnőmet gyakran noszogattam, rakja össze időben a pakkját, de ő úgy érezte, nemhogy előbb, inkább késve érkezik majd a fia. Nos, az én megérzésem jött be...

Péntek éjfél körül barátnőm arra ébredt, elöntötte a magzatvíz - terhességének éppen betöltött 38. hetében. Szülésznője javaslatára elindultak a kórházba, közben riasztva engem is.

Rendszertelen, gyenge fájások és mindössze egyujjnyi méhszáj miatt barátnőm az őrzőbe került NST-re kötve. Nem lehetett vele senki, így számomra egyelőre az a feladat jutott, hogy folyamatos csacsogásommal segítsem át az apukát az első nehéz órák várakozásán. Reggelre mindenki elfáradt. Mi a folyosón, barátnőm az őrző ideges magányában.

A fájások gyakorlatilag megszűntek, így bekötötték az első adag oxitocint. Ekkor csatlakozhattam a barátnőmhöz, immár a szülőszobán. "Mint egy szökött fegyenc" - itt még a barátnőm is tudott nevetni dizájn papírruhámon. Már láttam a sötét karikákat a szeme alatt és keményen belém hasított a tudat, milyen messze is van még a vége. A kialvatlanság nehezítette a fájdalom elviselését. Mintha facsargatták volna a szívemet minden egyes "nem bírom már, nagyon fáj" kijelentésnél, mert pontosan tudtam, ennél még sokkal, de sokkal jobban fog kínlódni... Délig elég volt masszírozással, simogatással, nyugtató duruzsolással enyhíteni a gyötrelmet és segíteni a pillanatnyi pihenés állapotát. A görcsöltető dolgozott, lassan a tágulás is megkezdődött, de a baba ijesztően magasan helyezkedett el. Baljós gondolatok feszítettek, miközben együtt sóhajtottam minden fájást vele, le se vettem a szemem az NST, a baba szívhangját mutató ábrájáról. Amikor a barátnőm legszívesebben feladta volna és kétségbeesett, a baba szívhangja azonnal romlani kezdett. Belülről ilyenkor a sírógörcs kínzott, legszívesebben berángattam volna a doktort, hogy vegye ki belőle a babát, ne hagyja tovább szenvedni, közben pedig száraz szemmel, rezzenéstelen arccal szajkóztam amit kellett, "bírd ki még", "nemsokára megszületik a fiad, el is fogod felejteni a fájdalmat, ha ránézel", "már érte is felelősséggel tartozol", "vegyél levegőt, mert a kicsinek is szüksége van rá". Talán sosem voltam még ilyen kemény és határozott senkivel, de a szívhang görbe egyenletessé válása mindig igazolta a fellépésemet.

A fájdalom elviselésének eufóriájában telt a délután, többnyire szavak nélkül. Ezek az órák számomra is csak elrepültek, emlékmaszlaggá csomósodva. Ahogy a nap lement, jöttek a tolófájások. Az arca kitisztult, a kínok ködje helyett a testén uralkodni akaró harcos szeme csillant fel. Túl volt a holtponton, akarta a fiát, kész volt a végsőkre. Legyőzte önmagát. Nem kellett már irányítani, érezte, tudta, mit kell tenni. Bennem nem múlt a félelem.

Ritkulni kezdtek a fájások, amit Ő, szegény nem is érzékelt, a baba pedig nem akart a megfelelő helyre igazodni. A barátnőm végül elérte a határt, nem bírta tovább. Már csak a tekintetével és jéghidegre szorított kezével könyörgött.

Az orvos megállapította, a baba feje elakadt, nem tud természetes úton megszületni, elrendelte a császármetszés előkészületeit. Megjelentek a könnyek, de visszanyeltem a zokogást, még nem lehetett... A műtőig fogtam a kezét, csak akkor tört ki belőlem az átérzett fájdalom, az egész napos aggodalom, amikor betolták.

Nem tudom leírni azt az érzést, amikor végre megpillantottam a fiát... Én vághattam el a Fiatalember köldökzsinórját, a lelkes fotózás közepette, mert igyekeztem mindent megörökíteni, amiről az anyukája lemarad. Boldogan szólítottam bemutatkozásra a megkínzott Édesapát, végre örömteli feladat...

Mosolyogva tolták ki a műtőből, nem bánta az előző órákat, túl volt rajta. Ő már Anya. Hihetetlenül büszke vagyok Rá!