Koppány baba, azaz egy csoda születése

De mi akartuk, végigcsináljuk. A terhességem 9 hónapja gyönyörű szakasza volt az életemnek. Szerencsére minden ment, mint a karikacsapás, minden rendben volt minden vizsgálaton, tehát szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Ahogy közeledett a szülés időpontja, egyre jobban vártuk a nagy napot.

A kiírt időpont előtt, mikor az orvos megvizsgált, közölte, lehet, hogy nem fogom tudni természetes úton megszülni Koppányt, mert annyira zárt a méhszájam, és kemény, hogy lehet, nem fog tudni olyan ütemben felkészülni a tetem, ahogyan kellene. Ez nagyon rosszul érintett és akkor apával megbeszéltük, hogy mindennel azon leszünk, hogy ennek ne kelljen megtörténnie.

Még aznap elkezdtem inni tonicot és belehúztunk a házas élet gyakorlásába is. Meg is lett az eredmény. A kiírt napon reggel, arra ébredtem, hogy valamit érzek, mintha kifolyt volna valami belőlem. Gyorsan rohantam a wc-re, mire láttam, hogy ez a nyákdugó volt. Innentől kezdve szépen jöttek a fájások, 10 percesekkel kezdődve. Hozzáteszem, előtte egy jóslófájást nem éreztem. Bementünk a kórházba délelőtt az utolsó NST-re kórházi csomaggal mindennel együtt (persze kint hagytuk a kocsiban, hátha), ahol beszámoltam a nagy hírről. Ott közölték, hogy akkor irány a kórterem.

Én ettől féltem a legjobban, hogy nem otthon a párom mellett és a megszokott kellemes környezetben tölthetem el a "fájdalmas" perceket. Aztán kikönyörögtem, hogy hadd menjek haza, nem lakom mesze, majd rohanunk, ha valami lesz alapon. Szerencsére haza is engedtek. :) Mire hazaértünk, már annyira felerősödtek a fájások, hogy csak feküdni tudtam, és mivel olvastam itt, hogy oldalra fekve jobban tágul a méhszáj, ezt is tettem. A fájásokat úgy írnám le, mint a menstruációs derékfájást, csak 10-szer olyan erősen. Itt még mindig csak 10 percesek voltak. Egész éjszaka csak abból állt, hogy felkeltem, visszafeküdtem. sehogy sem volt jó. Ez elől a fájdalom elől nem lehet menekülni. Egyszerűen ha van, akkor túl kell élni.

Aztán éjfél körül már egyre gyakrabban, és erősebben jelentkeztek, akkor mondtam apának, hogy indulás. Be is mentünk felvették az adatokat, hajnali 2-ig az NST-re kötve szenvedtem, mikor közölte a doki, hogy hiába az 5 perces fájások, szinte alig van egy ujjnyira nyitva a méhszájam. Befektettek egy szobába, ott folytatódott a vajúdásom. Reggel 8-kor jöttek, és mondták, hogy irány az NST. 11-ig ismét ott szenvedtem tovább. (Ekkor már amúgy is be kellett volna feküdnöm.) NST rendben, doki megvizsgált, elküldött beöntésre. Na ott mikor egyedül voltam az előkészítőben, gondoltam arra, hogy talán jobb lenne kiugrani az ablakon, és akkor nem lenne ennyire fájdalmas ez az egész. De erőt vettem magamon...

Ekkor már 3 centi megvolt a 8-9-ből. Hárman szültek meg addig mellettem. Burokrepesztés. Ez nem is volt olyan rossz, amire számítottam. Igazából szinte semmit nem éreztem belőle azon kívül, hogy valami kifolyt belőlem. Lehet a fájások miatt. Aztán délután kettőig ismét NST, de akkor már 2 perces fájásokkal, és olyan fájdalmakkal, amiket egyszerűen nem lehet leírni. Azt gondoltam, ha megmozdulok, vagy rugózom egy kicsit a labdán elmúlik, de csak erősebb és erősebb lett. Ez elől már tényleg nem lehet menekülni, sőt, csak még jobban elébe menni a fájdalomnak, ami cseppet sem volt emberi.

Doki ismét megvizsgált, akkor mondta, hogy szólhatunk apának, induljon, engem pedig tolnak át a vajúdóból az apás szülő szobába. Aztán egy percre rá azt éreztem, hogy valami jön kifelé, nem tudom visszatartani, és hogy nagyon feszít. Ekkor már kiabáltam, hogy jöjjön valaki.

Innen felgyorsultak az események. Vagy öten körülöttem termettek, és "minden erejüket bevetve" sürögtek, készítettek elő a már történő dolgokra. Olyan volt, mint egy kórházas sorozatban, amikor szül a nő... Aztán mondta a doki, hogy nyomjak. Egy nyomás, a fej kint is volt, még egy nyomás, és világra hoztam első gyermekem. Doki mondta, hogy még egy 3 gyerekes anya sem szül ilyen könnyen. Ekkor elmúlt minden fájdalom. Elég hihetetlennek hangzik, de így volt.

Aztán a mellkasomra rakták. Ennél csodálatosabb érzéssel még nem találkoztam. Csak néztem, már amennyire láttam a könnyeimtől, és mondogattam, hogy ő az én kisfiam..:) Még most is könnybe lábad a szemem, ha rágondolok. Utána elvitték megfürdetni. Az újdonsült apuka ekkor már ott várta a csodát.

Aztán miután kivették a méhlepényt, bent maradt egy darabka belőle, ráragadva a méh falamra. Sajnos eszméletlenül fájt, ahogy a doki próbálta kiszedni, így ajánlották, hogy elaltatnak, úgy könnyebb lesz. Gyors aláírás, altatás. Mikor felébredtem már varrtak össze, ami kicsit sem volt kellemes, főleg az injekciók, helyi érzéstelenítők.

Utána kitoltak a megfigyelőbe, ahol már ketten vártak. Az új családom várt. Mondtam, hogy nagyon szédülök. Aztán el is vittek. Kaptam infúziót, nem segített, injekciókat, azok sem. még ülni sem tudtam anélkül, hogy az ájulás szélén nem lettem volna. Akkor közölték velem, hogy hoznak egy papírt, olvassam el, és ha beleegyezem az ott leírtakba, akkor írjam alá. Ez nem szólt másról, mint arról, hogy kapjak vért. Ugyanis a vérveszteség akkora volt, hogy pótlásra szorul. Természetesen aláírtam, de csakis azért, hogy mielőbb a babámmal lehessek, bár elgondolkodtam az ott leírtak után... Közben kaptam vagy 5 szurit a fenekembe, vettek vért vagy 10-szer. Aztán végül jobban lettem tőle. Este a 9 órási szopizásra már hozták a babát. Bár nem szopiztathattam az altatás miatt, de legalább érezhettem őt magam mellett. Hajnali 2-kor vissza toltak a szobába, ott pihentem tovább. Délben már meg is kaphattam, és onnantól velem is lehetett, éjjel-nappal. Sajnos a hazamenős napra besárgult szegényem, így + 1 napot bent voltunk, de tegnapra már elmúlt így jöhettünk haza. Azóta itthon vagyunk, családként hárman. Éjjel-nappal csak gyönyörködünk...

És még annyit így a végére, hogy párom iránt is sokkal többet érzek aznap óta, mint eddig. Már nem csak egy férfit, a társamat látom ha ránézek, hanem azt a férfit, akinek a babája az én babám is.

Kicsit hosszúra sikerült lehet, mert még részletgazdagon él bennem minden egyes perc.