Az én történetem...

Külföldön éltünk, dolgoztunk, jöttünk-mentünk, mozgalmas volt az életünk, szabad és kötöttségektől mentes. Nem hittük, hogy valaha is eljön a megfelelő pillanat.

Aztán a baba döntötte el, mikor jött el, mert eljött. Meglepően gyorsan…

Már egy éve, hogy külföldön dolgoztunk, napi 12 órákat, igen fárasztó volt. A tablettát sokszor elfelejtettem bevenni, ezért januárban végleg abba is hagytam, mivel már vágytam egy babára, persze nem hittem volna, hogy a vágyam ilyen gyorsan teljesül. Gondoltam majd egy év múlva kb. jöhet a babó, aki azonban ezt teljesen másként gondolta.

Egyik márciusi éjjel iszonyú hányinger tört rám. Arra ébredtem, hogy rendkívül rosszul vagyok, ami akkor nem volt meglepő, hiszen épp valami hányós vírus tombolt a városban, gondoltam, de jó, ezt is elkaptam. A reggeli hányások elkezdődtek, gyenge voltam és fogytam 3 kg-ot, semmi nem maradt meg bennem. Gyanús volt, hogy a vírus így elhúzódik, az pedig egyértelmű, hogy nem jött meg. Vettem néhány tesztet, az első kettő negatív lett, de a harmadik már halvány pozitív. Annyira meglepődtem, hogy vettem a boltban található minden fajtából. Párommal közösen csináltuk meg az elsőt, ami digitális volt.

Én valami mással voltam elfoglalva, ő várta az eredményt. Aztán egyszer csak lemerevedett és elmosolyodott. „Na jó, akkor apa leszek!!” Igazából mindketten így fogadtuk a dolgot: természetes volt és nagyon boldogok voltunk.

Terhesgondozásomat is külföldön kezdték meg. Mivel Angliában ez elég gyengécske, kerestem magán UH-t, hogy láthassuk minden ok a babóval. Nagyon jó volt, mert megleshettük 5,7,9,12 hetesen, mindig nagyon vártuk, hogy mehessünk. Még mindig sokat dolgoztam, napi 12 órát, de nagyon jól viseltem. Kivéve az állandó hányingert minden szagtól /étteremben dolgoztunk, úgyhogy nem volt egyszerű/. Ennek a 13. héten lett vége. A szokásos egész napos hányás, gyömbéres keksz után egy este 10kor furcsán éhes lettem. Mindennél jobban vágytam egy McDonald's kajára, ne nevessetek ki, de remegtem érte. Szóval beültünk az autóba és a legközelebbi /csupán 80 km-re lévő/ Mekiben, ami még nyitva volt telizabáltam magam.. Azt hiszem, ekkor egyből visszaszedtem a leadott 4 kg-ot és azóta sem múlt el az étvágyam. Persze megfogadtam, hogy ezután csak egészségeset eszem, amit sikerült is betartani.

5. hónapban voltam, mikor hazajöttünk /autóval 2000 km/. Nagyon jól viseltem a terhességet, egészen szülés előtt 2 hétig. Ugyanúgy jöttem-mentem, szórakoztam, nagyokat aludtam, készülődtem, barátokkal találkoztam, ja, és férjhez mentem. Csaptunk egy hatalmas lagzit, már úgyis ideje volt. Az esküvő előtt két nappal tudtuk meg, hogy fiunk lesz. Még nászútra is sikerült elmenni, igaz csak a Balcsiig merészkedtünk, de nagyon jól éreztük magunkat és boldogok voltunk.

A terhesség alatt végig pozitív gondolatokat próbáltam csak a szüléssel kapcsolatban megélni. Persze tartottam tőle, de elhatároztam, hogy gyors és könnyű szülésem lesz, egészen fájdalommentes, csendes, apával együtt vajúdós, labdázós, zenehallgatós. Hát, abba a szobába nem sikerült eljutni, ahol ezek a szülésfelkészítőn bemutatott „édességek” vannak, szóval most következik szülésem története…

A hétvégém nagyon zsúfolt volt a 38. héten. Egész vasárnap főztem, pakoltam, jól elfáradtam estére, ráadásul még vacsizni is elmentünk, ahol megittam egy pohár bort /azt mondják, a kevés alkoholnak szülésindító hatása van/. Az első fájást vacsi közben éreztem, szinte semmi nem volt, csak meglepő. Éreztem kb. óránként egyszer-kétszer, nagyon gyengék voltak, simán elaludtam. Másnap reggel arra ébredtem, hogy erős vizes folyásom van. Gondoltam nem lehet baj, hiszen úgyis megyek NST-re, dokim is megvizsgál, ők majd megmondják mi van. Ez meg is történt, NST nem mutatott fájásokat, pedig voltak jóslók többször is, a folyás megmaradt, ami a doki szerint rendben volt. Ez így ment egész nap: jóslók össze-vissza, egyre erősödő folyás. Estére már annyira erős volt, hogy sűrűn kellett betétet cserélni, gondoltam, ez nem lehet szimpla folyás, úgyhogy bementünk a kórházba 9 körül. NST-re kötöttek – semmi. Végeztek valami vizsgálatot, ami nem mutatott ki magzatvizet (azóta sem értem, hogy hogyan), ez meg is nyugtatott, úgyhogy hazaküldtek. Úgy örültem, hogy elengedtek, annyira nem volt kedvem ott maradni, tiszta ideg lettem a szülőszoba láttán. Ezután még gyorsan beültünk a Mekibe /hát igen vannak a történetben visszatérő elemek/, mert ismét nagyon megkívántam a kaját és vidáman elvoltunk. Hazamentünk végül, tv nézés és alvás. A fájásaim egyre erősödtek, de még mindig viselhető volt, úgyhogy elaludtam.

Ekkor szakadt rám az ég, legalább is úgy éreztem akkor, ha jól emlékszem arra keltem, hogy üvöltök vagy valami ilyesmi. Olyan volt, mintha ki akarna szakadni a gerincem a hasamon keresztül. Kb. 20 mp múlva elmúlt, mintha elvágták volna, majd úgy másfél-két perc után elölről kezdődött. Rendszeresen. Ekkorra már a férjem is felébred, de vissza is aludt, azt hitte megint „vaklárma”. Majd a WC kuporogtam kínok között hasmenéssel küszködve. Drágám még mindig aludt, nem tulajdonítva semmi jelentőséget az egésznek, mivel aznap már kétszer jártunk a kórházban, egyébként is sokszor keltem éjjel mindig.

Végül mégiscsak felkelt, lezuhanyzott meg hasonlók, próbáltam vele megértetni, hogy ez most nem vicc, ne vacakoljon, mert megszülök! Eközben állandóan a WC-re rohangáltam, eredmény már nem volt ugyan, csak az érzés, na meg a kb. 1-2 perces fájások. Nem tudom, nem mértem. Úgy fájt, hogy elfelejtettem, hogy kellene. Egyébként is, csak az foglalkoztatott, hogy mielőbb eljussak a kb. 20 km-re lévő kórházba. Végül anyum – velük laktunk – bepakolta a cuccom a kocsiba, közben drágám is elkészült, szépen zselézett hajával (imádom a lazaságát) végre beindította az autót. Gyötrelmes 20 km következett, csak kapaszkodtam az kapaszkodóba, minden fájásnál megfeszültem és néztem a csillagokat.

A már előre begyakorolt levegővétel nem ment, örültem, hogy kibírom valahogy megfeszülve a fájások alatt. Félúton éreztem néhány konkrét tolófájást, úgyhogy összeszedtem magam és nagyon koncentráltam a levegővételre, hátha. Na meg imádkoztam, hogy csak ne az autóban, csak ne az autóban…

Odaértünk végre, ekkor volt 2:32, ezt onnan tudom, mert rajta volt a parkolóba belépéskor kapott jegyen, el is raktam emlékbe. Innen még 5 emelet következett, mert nem volt lift (úgy sprinteltem fel, mint valami futó) és ráfeküdtem a csengőre. A nővérke meglepetten látta, hogy megint én: „Mégiscsak jönnék szülni!” Ok, cuccot rakjam le stb., de ekkor már úgy éreztem szétfeszít a baba. Leültettek és elkezdtek kérdezgetni: mi a végzettségem, férjemé? Foglalkozásunk stb. MI VAN? Gondolhatjátok… Aztán szerintem ők is rájöttek, hogy ez nem a legalkalmasabb pillanat. Sebaj, szülés után bepótolták. Hatalmas szerencse, hogy a dokim bent volt, mert volt egy másik szülése.

Átöltöztem gyorsan, megvizsgált: „Oké, szépen alakul, de mikor folyt el a víz?” Hát az nem folyt el. Ekkor derült ki, hogy mind elszivárgott. Rákötöttek NST-re, az szörnyű volt, mert nem mozoghattam, valami vasdarab lógott a fejem felett, abba kapaszkodtam és húztam fel magam minden fájásnál, vagyis kb. állandóan, mert szerintem a félperceseknél jártunk, a férjem közölte, hogy a fájásokat már nem méri a gép, 200 felett vannak, de erre nem emlékeztem, csak utóbb mesélte. Elküldtek zuhanyozni, ami kb. fél percig tartott nálam, majd felvettem a fehér köpenyt és ismét el kellett mennem WC-re. Közben a párom és bejött. Úgy éreztem, hogy már megint iszonyatosan kell WC-zni, de semmi. Biztos voltam benne, hogy ezek a tolófájások, kiabáltam, hogy szülök, jöjjenek, vicces lehettem.

Úgy emlékszem üvöltöttem, pedig nem, állítólag néha nyögtem egyet, de ez sem tiszta. Innen kicsit összefolynak a dolgok. Ismét szóltam, hogy jön a baba, nyomnom kell. Azt mondták, az még nem lehet, aztán mégiscsak megnézett a doki. Gyors lámpakapcsolás, több szülésznő, ollók, tálcák stb.

- Mikor lesz vége? - kérdeztem.

- Négyre megvagyunk - mosolygott a doki, ez volt 3 óra 40-kor. Ez hatalmas megkönnyebbüléssel töltött el. EL sem hittem, hogy 20 perc és láthatom a babám, akit kb. négy kg-ra saccoltak úgyhogy féltem, hogy a neheze még előttem áll.

Ekkor elmúltak a fájások. Nem éreztem a tolófájásokat, annyival gyengébbek voltak, mint a fájásaim, a doki nézte, mikor keményedik a hasam, mikor kell tolni és kézzel segített lefelé tolni a hasam. Jó érzés volt, hogy már nem fáj, most viszont veszettül feszített a babó fejecskéje. Láttam az ollót, a vágást nem éreztem.

Nem tudom hányszor toltam. Nem akart kibújni a fiam, lassult a szívverése, én is az ájulás szélén voltam, nem fájt semmi. Annyira erőlködtem pedig, hogy teljesen bevérzett az arcom, majd szétment a fejem. A szülésznő ránézett a dokira, hogy hozza a vákuumot.

Erre észhez tértem, mert nem akartam, hogy azzal húzzák ki szegénykém és nyomtam egy utolsót. Akkorát, hogy azt sem hallottam, hogy kint van, csak sípolt a fülem és amikor kifújtam a levegőt, éreztem, hogy elmúlt a feszítő érzés. A hasamhoz kaptam, eltűnt. Felkönyököltem, és ott volt egy pici kapálózó csomag, aki egyáltalán nem volt véres vagy mázas (elég száraz szülésem volt a szivárgó magzatvíz miatt). Odatartották a FIAM, közben a férjem is közelebb jöhetett. Gratuláció neki, mert végig nagyon jól állta a sarat, ahhoz képest, hogy a kitolásnál nem akart ott lenni, még a méhlepényt is megnézte, a varrásnál zavarták ki, hogy azért ezt mégse.

A baba gyönyörű volt, meglepően pici nyöszögő csomagocska, megpusziltam, köszöntem neki, de már sajnos vitték is. 3 óra 55 perc volt.

Aztán csend lett. Amíg a doki varrt elaludtam és életem egyik legboldogabb 20 percét töltöttem el ott félálomban (a varrás nem fájt), hogy milyen szép a fiam és mindjárt hozzák és sikerült! Hatalmas eufóriát érezni ekkor, nyugalmat, gondolom az oxitocin, ami felszabadul, egyéb hormonok és az élmény, leírhatatlan érzés. Kitoltak a megfigyelőbe, ahol már volt egy pár, akik a babájukban gyönyörködtek.

Párom bejött, nagyon boldog volt, izgatottan beszélgettünk, telefonálgattunk és nagyon vártuk, hogy hozzák a babánkat végre. Szegényeknek olyan rossz lehet ilyenkor elszakítva, ismeretlenek kezek és műszerek között. Jó félóra eltelt, mire végre a szülésznő megjelent egy összehajtogatott lepedővel. Abban volt az én „óriás” babám, aki mindössze 2950 gramm volt, 49 cm és végül 10/10-es Apgart kapott.

Azt az érzést, amikor ránéztem, meg sem próbálom leírni, mert nem lehet. 3 gyönyörű órát töltöttünk az édesen alvó babával mielőtt levittek.

A lebegő boldogság érzése még egész nap eltartott. Ahogy 7-kor bevittek a szobába teleettem magam, lezuhanyoztam, nem éreztem fájdalmat vagy fáradtságot. 11-kor hozták a babát és végre kettesben hagytak vele. Ismerkedhettünk, de ez már egy másik történet…

Számomra hatalmas élmény volt a szülés, alig várom a következőt. És mindenkinek, aki szeretne gyereket, de ezért vagy azért, lakás, munka, anyagiak csak halogatja a baba eljövetelét: soha sincs alkalmas időpont, mert minden időpont a legalkalmasabb.

A dolgok úgy is megoldódnak, mert az csak a körítés, de a gyermeked az maga az élet!