Vaginizmus - létezik jó "megoldás"? (beszélgetés)

Ezt nem lehet itt reklámozni.

Főleg azok után nem tenném, hogy egy komplett fórum törölve lett ami a Dr. Úrral kapcsolatos "elégedettségről" szólt.

Sokat gondolkoztam azon, mit is válaszolhatnék a hozzászólásodra.:)

Nem akarok a szokásos frázisokkal jönni, pl. "a vonzó megjelenés csak kisugárzás kérdése", stb...Amíg Magaddal nem vagy elégedett, mondhat bárki bármi.:) Nekem is volt egy ilyen időszakom, pánikrohamok, és persze az örök elégedetlenség...Most a hasam túl nagy, most a mellem túl kicsi...Edzésedzésedzés, diétadiétadiéta...semmi másról nem szólt az életem. Nem hittem el, hogy engem bárki vonzónak találhat. Egyszer majdnem kés alá is feküdtem, mert úgy éreztem, rajtam már csak a plasztika segít. Ebben a pszichológus nekem tudott segíteni. Szerintem is kicsit kevered a kettőt.:) Ha jó pszichológust találtál, aki -úgy érzed - Neked megfelel, akkor nyugodtan megbízhatsz benne, nem fog gyógyszerekkel traktálni. Én pszichiáternél még nem jártam, nekem gyógyszeres kezelést egyszer ajánlottak fel, hasonló szakorvos, hasonló problémákra. De visszautasítottam, nem akartam belekerülni ebbe a mókuskerékbe, amit a nyugtatók, szorongáscsökkentők, antidepresszánsok (vagy ilyesmik, nem értek hozzájuk) jelentenek általában.

Te mintha egy kicsit kevernéd a fogalmakat.

A pszichológus és a pszichiáter nem ugyanaz. A pszichológus nem ajánlgat gyógyszert. Te pszichiáterről és pszichiátriáról beszélsz.

A pszichológus bölcsészeti diplomát szerez, a pszichiáter orvosi diplomát. Az orvosi diploma utána lehet letenni a pszichiáter szakvizsgát, ezután lehet valaki pszichiáter.

A pszichológusok is specializálódhatnak, ők klinikai, tanácsadó, pedagógiai vagy munkapszichológiai szakvizsgát tehetnek. A pszichiáter, mivel orvos, felírhat gyógyszert, a pszichológus nem. A pszichológusok képzésében a lelki folyamatok megismerésén, a pszichiáterekében a testi és lelki folyamatok kölcsönhatásán van a hangsúly.

A pszichiátriákon foglalkoztatott pszichiáterek és pszichológusok közötti különbség a gyógyszerfelírás jogán kívül a munkamegosztásban is megmutatkozik.

a pszichoterápiás képesítés nélküli pszichológus a betegek (teszteken és explorációs beszélgetéseken alapuló) diagnosztikájával foglalkozik, klinikai véleményt ír, illetve betegvezetést vállal. Pszichoterápiás képesítéssel továbbá a pszichológus gyógyító kapcsolatba léphet a pácienssel.

a pszichiáter a gyógyszerek felírása mellett a betegek intézményrendszerbe való fogadását végzi, mentális státuszt készít, betegségkategóriába sorol valamely nemzetközileg elfogadott diagnosztikus rendszer (pl. BNO, vagy DSM-IV) alapján, illetve pszichoterápiás képesítés megléte esetén gyógyító kapcsolatba lép a betegekkel.

Tudod, ez olyan, hogy nem véletlenül van külön szakterületet a belgyógyászaton belül a szívnek sem.

Egy általános belgyógyász orvos nagyszerűen fel tudja mérni, hogy a szívvel van gond, de nem ő fog kezelni :)

Ugyanez a helyzet a pszichológiával. Kifejezetten szexuálpszichológust keress fel.

A párom más...mikor megismerkedtünk, azért ment sokkal könnyebben, mint más férfiakkal, mert még nálam is félénkebb:$:) Nekem meg valahogy önbizalmat adott, hogy nem épp egy nagy csajozós, és nem játssza a "macsót".

A testi közelség eleinte vele is frusztráló volt, főleg, hogy ő már nagyon szerette volna a dolgot...jobban, mint én. Szóval, igen, eleinte megembereltem magam, már csak azért is, mert én is kezdtem úgy lenni a dologgal, hogy "tökmindegy, csak jöjjön már össze". Aminek persze csak annyi eredménye lett, hogy katasztrofálisan sikerült az egész.

De, mint mondtam, ez csak az elejére vonatkozott, utána már, ha csak tehettem, bújtam hozzá. Ezek az első alkalmak nem sikeredtek valami fényesre, de megértő és kedves volt. Valószínűleg jobban magára is vette a dolgot, mint kellett volna, biztos volt benne, hogy túlságosan erőltette, és megbántott a viselkedésével.

Velem pont az volt a helyzet, hogy amikor elkezdtem kamaszodni, akkor derült ki számomra, hogy akiket addig "normális"-nak hittem, azok sem úgy viszonyulnak hozzám, ahogy kellene. Szóval, rám inkább kb. 10-12 éves koromig volt jellemző, hogy jobban éreztem magam fiúk társaságában.

Nem baj, hogy kérdeztél, örülök, ha valaki hozzászól a témához. Ha valakinek voltak ezekhez hasonló tapasztalatai, örülök, ha elmondja a véleményét.

Ez így nagyon nehéz lesz,ha már a ffiak társasága is feszélyez...Hogy bírod elviselni a párod közelségét?vagy ő más? vagy inkább csak szex közben vagytok közel egymáshoz?Az meg mondjuk azért,mert úgymond megembereled magad,hogy ezt most ki kell bírni(nem a szexet,mert azt írtad,az amúgy jó) hanem a közelségét?

Én is javaslom a pszichológust,vagy kineziológust.

Fiatal koromban körülöttem sem volt egy ép ffi sem,aki normálisan szeretett volna,v beszélgetni lehetett volna vele,de kamaszként már barátkoztam fiúkkal,és végülis felnőttként férfiközegben jobban boldogulok,mint nők között.Igaz,hogy közben kaptam tőlük "jó értékelést"(belsőre és külsőre is),ami megnövelte az önbizalmamat.És az is igaz,h úgymond jól választottam ki a társaságomat,hamar megláttam,h mi működik és mit nem kell erőltetni.Ezekkel a dolgokkal te hogy állsz?

Természetesen nem kell ide kiírnod a válaszokat,nem kíváncsiskodásból kérdeztem,de érdemes végiggondolni,hátha közelebb jutsz a megoldáshoz.

A szavaidból azt veszem ki, hogy nem vagy valami jó véleménnyel pszichológusokról.:) Te is kerestél már fel ennek kapcsán valakit? (Ha nem tolakodó a kérdés, persze.)

Az alternatív technikákban egyáltalán nem vagyok otthon. Gondolom, relaxációra, vagy ilyesmire gondolsz. Alapvetően is eléggé szorongó típus vagyok, semmilyen közegben nem tudok ellazulni. Ami a partnereket illeti…persze, elég sokat gondolkoztam azon is, hogy talán a párválasztásom nem volt megfelelő. Minden lehetőség felmerült már bennem, hogy mi lehet a gond velem.

Számomra az is problémát jelent, hogy nemcsak a testi közelség feszélyez. Maga, a férfiak társasága is. Az ebből kialakuló kínos helyzetek mindenütt hátráltatnak; a munkahelyemen, a baráti körömben, az iskolában…

Szerintem, ebben szerepet játszik az is, hogy nem voltak olyan férfirokonaim, vagy bárki ismerős a környezetemben, akivel tartottam volna a kapcsolatot, beszélgettünk volna, vagy ilyesmi.

Ja igen. A 6-8 hónap az bizony sajnos még vastagon az anamnézis feltárásának az időszaka lehet egyébként, ha nem túl gyakoriak a beszélgetések.

Mint mondtam, évekig is eltarthat, mire elszakadsz a problémától.

Nem, dehogy veszem kötözködésnek, értelemszerű, hogy a hézagokat kitöltöd és az új információk más megvilágításba helyezik a dolgokat.

Mindenesetre azt már határozottan kijelentem, hogy nem jó szakembernél voltál, és még mindig azt mondom nincs más út, csak egy komoly pszichoterápia.

Párral együtt esetenként, ha úgy érzitek mind a ketten, hogy komoly a kapcsolatotok és megteszi érted, hogy az esetleg kényelmetlen vagy kínos helyzeteket is felvállalja, és Te is felvállalod a gondolataid előtte.

De ezt egy jó szakember, majd úgyis elmondja személyesen amikor elérkezettnek látja az időt, illetve szükségesnek látja.

Hát első körben körülbelül 6-8 hónapig jártam hozzá. Akkor azt mondta, hogy befejeződött a terápia, és most már nélküle is boldogulok.

Ez alatt az idő alatt elég sokat beszélgettünk a múltban ért "kellemetlenségekről". (Igen, szexuális zaklatás, e mellett erősen vallásos nevelés, első nőgyógyászati vizsgálat nagyon rosszul sikerült.)Akkor azon az állásponton volt, hogy a félénkségem, tartózkodásom a férfiaktól, stb., ezek miatt alakult ki.

Először akkor mentem vissza hozzá, amikor az első párommal megismerkedtem (nagyjából 1 év telt el az utolsó találkozásunk óta). Akkor csak egyetlen alkalommal fogadott, a beszélgetés után azt mondta, nincs szükség többre. Szerinte a körülmények nem voltak megfelelőek, és a párom nem tudott jól hozzáállni a dolgokhoz, ezért nem sikerült az együttlét. Rövid időn belül szakítottunk. Mikor a mostani párommal megismerkedtem és már hónapok óta próbálkoztunk, akkor harmadszorra is felkerestem az orvost. Akkor mondta el ezt a véleményét és kezdtem elmaradozni tőle.

Talán nem volt jó ötlet újra meg újra ugyanazt az orvost felkeresni, nem tudom...

(Remélem, nem tűnik úgy, hogy minden válaszodba csak belekötök, csak próbálom megvilágítani a körülményeket:) )

Sajnos szerintem erre nem kapsz itt, vagy bárhol fórumon segítő javaslatot.

Ez egy olyan probléma, ami csak fizikai mechanizmusában egyezik a betegeknél, a kiváltó okok teljese egyediek, még akkor is, ha egy csoportú anamnézise van a dolognak, pl szexuális zaklatás, vagy gyermekkori szégyenérzet kiváltás, esetleg akár a látens homoszexualitás.

Értelemszerűen minden kiváltó eset más, mindenki másként is éli meg, még ha elemeiben ugyanaz is a stresszor, a kiváltó.

Nem akarom sem azt mondani, hogy rossz szakembernél voltál, sem azt, hogy kiválónál, de úgy érzem a pszichológiai ismereteim szerint, még az anamnézis feltáró szakaszában megszüntetted a kapcsolatot az orvossal.

Olykor bizony kell beszélni az elfogadás szintjén olyan dolgokról is, amelyek nem valóságosak, hogy feltárja az orvos a tudatalatti mozgatóit, hidd el, valóban gyakori ez a vaginizmus esetében, a másik ilyen a szülői zaklatás. Arról is beszélnetek kell, még, ha Te tudod is, hogy nem történt ilyen, olyan formában felvetve, mintha megtörtént volna.

Hidd el, az orvos tudni fogja a reakcióidból, abból, hogyan reagálsz a felvetésekre, miként viszonyulsz az elképzelésekhez, hogy merre haladjon tovább. Meg kell bíznod benne, és nagyon fontos, őszintének kell lenned. Kezeld úgy az orvost, mintha a naplód lenne. Mond el az érzéseid, a felmerülő gondolataid, az ötleteid.

Ez nem olyan dolog, mint a hasi ultrahang, hogy megnézzük a géppel mi a baj.

Az elme, a tudatalatti csak úgy ismerhető meg, ha az orvos ismeri az érzéseid, gondolataid.

Azt javaslom, próbálkozz meg ismét, akár egy másik orvossal.

Nem egyik napról a másikra fog javulni az állapotod, nem áltatlak, akár évek is eltelhetnek, mire elszabadulsz a problémától.

Igen, sajnos a nőgyógyászati vizsgálatok sem sikerülnek. Ha esetleg valami panaszom van, marad a has áttapintása, ill. az ultrahang. (Tampont sem tudok használni, egyszerűen semmit amit a hüvelybe kellene felhelyezni.)

Jártam pszichológushoz. Nagyon korrekt, számomra szimpatikus szakember volt. Nehezen szántam el magamat rá, hogy elmenjek hozzá. Nagy megkönnyebbülést jelentett, mikor rájöttem, meg tudok bízni benne. Lassan haladtunk, lépésről lépésre a problémák feltárásában. Azonban, amikor rátértünk a vaginizmusra, olyan kijelentést tett, ami kissé megdöbbentett; véleménye szerint olyan nőknél alakul ki ez a probléma, akik látens leszbikusok és a pszichéjük így tiltakozik a férfiakkal való együttlét ellen. A magam részéről nem esnék kétségbe, ha valóban erről lenne szó az én esetemben is. De soha nem éreztem ilyesfajta vonzalmat és az, hogy minden vaginizmussal élő nő leszbikus, kissé abszurdnak tűnt. Adtam a véleményére, úgy voltam vele, ő a szakember, ő tudja. Sokat gondolkoztam a dolgon, őszintén szólva. De a találkozásaink egyre kellemetlenebbé váltak, úgy éreztem, olyasmiről próbál meggyőzni (és egy idő után már én is saját magamat), ami nem igaz.

Végül elmaradoztam a megbeszélt időpontokról, hol ezért, hol azért. Valamit mindig kitaláltam, halogattam a dolgot, aztán végképp megszűntek a találkozásaink. Aki járt már hasonló terápiára, talán átérzi, milyen, amikor meginog a bizalma az orvosában. Azóta sem tudtam rászánni magam, hogy keressek valaki mást, akihez járhatnék. Azért is szerettem volna fórumot indítani a témában, mert bíztam benne, hogy akinek esetleg szexuálpszichológus, szexológus segített megoldani a problémát, elmondja, hogy hogy zajlik az ilyesmi, és mire számíthatok ha elmegyek.

Pszichológus a megoldás

Gondolom a speciális szituatív formájával van gondod, egyébként már a nőgyógyász észrevette volna a problémádat évekkel ezelőtt (arra nem is merek gondolni, hogy nem jársz nőgyógyászhoz), ha normál szituatív, permanens, vagy másodlagos a vaginizmusod.

Csak a pszichológus fog tudni segíteni.

Sziasztok,

Tudom, hogy már indult fórum ebben a témában, de ahogy észrevettem, elég régen nem szólt hozzá senki. Bízom benne, hogy a jelenlegi tagok között is van, aki tud segíteni ebben.

Szóval.

Lassan két éve vagyunk együtt a párommal.(Ő 25, én 21 vagyok.)

A szexuális életünk alapvetően is elég döcögősen indult, a legtöbb problémát mára már sikerült orvosolnunk. Az aktus viszont még soha "nem jött össze".

Mivel a behatolás nem sikerül, más módon elégítjük ki egymást, ami nagyon jó szokott lenni mindkettőnknek. Ennek ellenére, a szexuális életünk problémái mindenre kihatnak, mindketten feszültek, frusztráltak vagyunk ettől az egésztől. Gyakran veszekszünk emiatt, már-már az az érzésem, hogy csak beszélünk róla.

Lassanként a próbálkozásaink is elmaradnak. Amint a „lényegre térnénk”, iszonyatos fájdalmat érzek, az alhasam, és a combjaim összerándulnak. Kénytelen vagyok összeszorítani a fogamat, hogy ne üvöltsek fel.

Ezelőtt csak egy párkapcsolatom volt. Akkoriban még rosszabb volt a helyzet; hiába próbálkoztunk az előjátékkal, ahogy próbált megsimogatni, heves fájdalmat éreztem, bárhol ért hozzám.

Nagyon szeretem a páromat, és nagyon szeretném, ha végre sikerülne összehoznunk az együttlétet. Az újabb és újabb kudarcok után csak egyre dühösebb leszek magamra.

Nagyon örülnék, ha tudnék olyanokkal beszélgetni, akik hasonló helyzetben voltak/vannak, és megosztanák a tapasztalataikat velem.

Üdv.