Szilveszter

Leomlottak a Jenga játék fadarabjai, gúnyolódó kacagás szállt az ajkakról. Újra felépültek a fahasábok, izgalom dúlt a szívekben. Serényen dolgoztak az ujjak, helyet változtattak a hasábok. Az egyensúly pillanatról pillanatra megbomlott. Az építmény megbillent. Elfojtott kuncogás szüremlett a térbe.

A sors láthatatlan keze nem hagyta földre omolni a játékot, pusmogás, beszédfoszlányok ölelték körbe a fatornyot. Fontos- vicces dolgok tudója lett a szoba, meg a két lány. Apró léptek settenkedtek be, egyel több testbe kirándult a levegő. Szuszogás, megakadó lélegzet zaja ütötte pofon a csendet. Sikkantás szökkent a levegőbe, két test ütközött össze a játékos ölelés hevében. Huncutul kivillanó tejfogak mosolyogtak a nővéri arcra. A falon sebesen ugrált előre a percmutató, egyre előbbre ugrott az idő. Egyre vénebb lett az év.

Pukkant egyet a dugó. A pohár falán felszaladt a pezsgő habja, majd lustán visszasüllyedt. Az apró buborékok pattogva a levegőbe enyésztek. Az ital táncra kelt az üveg mentén a mozdulatok ritmusára, üveg koccant, majd a nedű nagy kortyokban lezúdult a torok csatornáján. Hang rebbent, szó szót követett, s az ital csiklandozó nevetéssel találta szembe magát, hogy azonmód kacajként a levegőbe robbanjon. Nevetések tánca keveredett össze a pezsgőszagú szobában, fentről az ablakon keresztül bemosolygott a Hold. Papír szárogatta az italcseppeket, vállak rázkódtak, szemek könnyeztek a nevetéstől.

Az óra izgatottan ketyegett. A mutatók a tizenkettes előtt araszoltak kicsivel, az év haldoklott. Tíz ujj kapaszkodott az ablak szélébe, hogy maga után húzza a test tömegét. Kis fájdalom szúrt a csípőbe, majd a combba, égető érzést hagyva maga után. Valahová beakadt a hosszú zöld szoknya. Visított a hold. Ki az az őrült, aki szoknyában mászik a tetőre? A kalimpáló lábak alatt megbillent a szék, hiába volt négy lába. Egy nyögés, s a diadalittas arc már a holdfényben fürdött.

Ült a tetőn a két lány. Kezek a térdeket ölelték, s a holddal szemeztek. Szemérmetlen vihogás bugyogott fel belőlük. Odalent a mutatók utolérték egymást, az óra elütötte az éjfélt. Lassan és ólomlábakon szállt a himnusz a házakból, csilingelő poharak zaja töltötte be a várost, majd szikrázni kezdett az ég. A tető alatt dőzsöltek az emberek, láng lobbant, pezsgő fröccsent. Petárdák durrogtak, és színes szikrák szambáztak az égen, szinte új csillagos égboltot létrehozva. A füst és a köd fátyla rátekeredett a holdra.

– Hol a Hold? – csattant fel egy hang a tetőn.

– Lerobbantották a Holdat! – csuklott egyet a lány.

Tenyér csattant a háton, csukladozó nevetés követte.

– Kérem vissza a Holdamat!

Visítás. Hahotázás.

– Te őrült vagy!

Nyikkanás. Sikkantás.

– Boldog Újévet mindenkinek!

– Boldog Újévet!

Az óév meghalt, kiadta a lelkét. S a lélek ott bolyongott valahol a ködben, álmosan, lustán, hogy az emberek emlékeibe ivódjék.

Szerző: Puha Andrea

Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő hozzájárulásával.