Felvilágosítás

Egyszer éppen a számítógép előtt ültünk az ötéves Annával, újabban ugyanis bolondulunk az öltöztetős, sminkelős játékokért. Bevallom, én is szívesen pepecselek vele. Hajat nyírunk, szem- és hajszínt választunk, körmöt festünk, s divatos ruhákba öltöztetjük a virtuális lánykákat, megfelelő táskát, cipőt, kiegészítőket aggatva rájuk. Sokszor vitatkozunk, hogy melyik ruha szebb, jobb. Órákig tudunk vele játszani.

Egyszer épp egy ilyen játék kezdődött, meglehetősen érdekes formában. Egy üres csík folyamatosan töltődött, mutatva a százalékot, ahogy bármelyik más játéknál, ám felette egy pucér női fenék billegett. A térdig látható láb folyamatosan mozgott, mintha az alak előre menne, s közben kivillant a "lényeg". (Rejtély számomra, hogy egy gyerekeknek szánt játékhoz miért kellett ilyet kitalálni...?)

Anna nem lett volna Anna, ha nem vette volna észre, bár titkon reméltem, hogy átsiklik a dolog felett. Csalódnom kellett. Kicsit zavarba jött, majd hozzám fordult, és kérdezett:

– Mi az?

Ekkor meg én jöttem zavarba. Nem akartam semmiféle méhecskéről beszélni, se a bibéről, se a porzásról, se pedig a nemi szervről. De a kérdés az kérdés: a gyerek kíváncsi, tehát nincs mese, válaszolni kell!

– Az? Popsi – válaszoltam, mintha mi sem lenne természetesebb.

– Nem az! Az! – mutatott konkrétan a ,,lényegre”.

– Popsi. Csak elöl van – magyaráztam.

Ugye, mondanom se kell, hogy régen éreztem magam ilyen hülyén...

– De mi a neve?

– Női nemi szerv – maradtam a tudományos megnevezésnél.

– Nem! – ellenkezett ingerülten.

Nyilvánvalóvá vált, hogy tud rá egy szót, unszolni kezdtem, hogy mondja meg ő, mert én nem tudom, mire gondol, de nem akaródzott neki kimondani. Sőt, ő inkább azt várta, én mondjam ki. Próbálkoztam hát tovább. Kimerítettem az összes szinonimáját a dolognak, kerülve a csúnya szavakat, nehogy már tőlem tanulja meg! Felvonultattam minden lehetséges kifejezést, olyant is, mint például: pisilőke. Egyszer csak felcsattant és dacos, mindenre elszánt arckifejezéssel kibökte:

– Punci!

Ráncba szedtem nevetésre húzódó izmaimat, komoly arcot erőltettem magamra, majd bólintottam, mintha mi sem lenne természetesebb.

– Látod? Azt kifelejtettem!

Azzal mindketten megnyugodva játszottunk tovább.

Szerző: Puha Andrea

Megjelent partneroldalunk a Netbarátnő engedélyével.