Boti Úr a világon

Az elején sokat voltam rosszul. Vérezgettem, sokat görcsöltem és nem gondoltuk volna akkor még, hogy eljutunk a 40. hétig. Sőt a dokink sem gondolta. És lám nemhogy a 40. hétig, de egy hetet rá is húztunk. Szeptember 29-ére rendelt be a doki bácsink (Faludi Pál, Tomit is nála szültem, nagyon ragaszkodtam hozzá), hogy meg nézze mi újság. Mi felpakolva apával, gyerekek leadva indultunk, hogy ma szülünk. Hát a vizsgálat után kiderült, hogy még mindig 1 ujjnyi tágulás van, hozzáteszem, hogy minden nap fájt, görcsölt a hasam. Alig tudtam eldönteni, hogy ez most mi lehet. És mivel fájás tevékenységet nem mutatott az NST sem, hát haza lettünk küldve. Ismét…

Akkor már nagyon el voltunk keseredve, mert egyre nehezebb volt a folyamatos hasfájás, a meleg, a többi gyerek. Úgy éreztem szülnöm kell, de rögtön, mert ha nem, akkor megszököm. Szóval hazaérve hívtam a szülésznőmet, Tóth Irént, hogy csináljunk valamit, mert még mindig egyben vagyok és már nem bírom. Akkorra már minden praktikát kipróbáltunk, de semmi. Ő a bábakoktél megivását tanácsolta, de szigorúan úgy, hogy közben tartottuk a kapcsolatot telefonon. Ha bármi lenne, azonnal kórház. Én boldogan "szaladtam" a gyógyszertárba ricinusért. Mire hazaértem apa beszerezte a többi hozzávalót és összekeverte nekem. Hát mit ne mondjak, borzalmas volt. Apa szolidaritásból belekóstolt, de ki is jött belőle. Mindegy, én megittam. Mindent a cél kedvéért. Ez volt 1 órakor. Én csak ültem és figyeltem magam, történik-e bármi. De azon kívül, hogy többször meglátogattam a mellékhelyiséget semmi.

Összeszedtük a gyerekeket, hogy jó akkor ma sem szülünk és apa megcsinálta a vacsit. Nagyon finom lett, én jól be is kajáltam. Bár ne tettem volna. Ugyanis 6 órakor egyre világosabbá vált, hogy a hasfájások amiket éreztem, nem múlnak el. Sőt. Egyre erősebbek voltak és persze rendszertelenek, mint a többi szülésemnél. 7 órára már olyan erővel jöttek, hogy én csak a nagyszoba padlóján ültem és előre-hátra hintáztam. Nem figyeltem semmire, nem hallottam a hangokat, semmit.

Apa át vitte a gyerekeket a szomszédba és riasztotta a barátját, hogy jöjjön azonnal, mert mindjárt szülünk. Közben összeszedte a többi holmimat, amik még elfekvőben voltak. Próbált felkanalazni és levinni a ház elé. Míg leértünk szegény majd összeroskadt, mert cipelt engem, ugyanis akkor már járni sem tudtam. Leültetett a padkára és vártuk a barátját. Mikor megjött és látta, hogy kész. Nekem már minden mindegy. Bevágtak a kocsiba és se pirost se gyalogost nem néztek, csak mentünk. Mikor odaértünk a kórházba és meglátott a dokim már tudta, hogy mi már sehová sem megyünk. NST-re raktak és gyönyörű 100-as fájásokat mért. Mire berobogott Irénke, már mehettünk is a szülőszobára. NST és séta az ágy körül. Ám valahogy megérezhette az úr, hogy mindjárt ki kell bújnia, mert hirtelen a 100-as fájások lemúltak. Egész jól éreztem maga. Beszélgettünk apával, Irénkével, meg amikor bejött a Doki vele is. Amikor beértünk közölték, hogy éjfélre baba lesz. Ám akkorra már igencsak 11.30 volt, és semmi. Sőt már-már fájás sem. Bekötötték az oxitocint és onnantól megint se kép, se hang. Csak arra emlékszem, hogy hol forogni kellett az ágyon, hol hánytam (hála a vacsorának, ezt többször is megtettem). Eltelt 2 óra én teljesen kinyíltam, de Botikám még mindig nem akart kijönni. Akkor Irénke leguggoltatott és alám guggolt ő is. Úgy kellett nyomnom, én persze minden erőmmel nyomtam, de semmi. Ezt 3x próbáltuk, de meg se moccant az Úr. És akkor a Doki kimondta a végszót: CSÁSZÁR. Én csak könyörögtem, hogy ne. Ettől féltem egész terhesség alatt a legjobban. Irénke előkészített és mindketten kimentek szólni az ügyeletes orvosnak, mert ilyen helyzetben Neki is meg kell néznie. Amikor ketten maradtunk apával, sírva könyörögtem, hogy csináljon valami.

Mikor megjöttek, közölte az ügyeletes, hogy húzzam fel mindkét lábam és teljes erővel nyomjak. Akkor ott úgy éreztem, hogy a belsőmet tépi ki. Aztán újra és újra. Én már csak annyit tudtam kinyögni magamból, hogy akkor menjünk a műtőbe. Már mindegy volt minden, csak legyen már vége…

A dokim ránézett az ügyeletesre és megkérdezte: - Na, akkor visszük? – Nem, nézd csak. - Az én kicsi fiam kobakja akkor már látszott. Ügyes volt és tudta, anya mennyire nem szeretné a császárt. Irénke már ott is termett, apa fogta a lábam és én minden erőmet összeszedve nyomtam, ahogy tudtam.

És végre kint volt. Az én drága kincsem. 4.50-kor, amikor már mindenki feladta, hogy így szülessen. Odarakták a hasamra, nagyon el volt fáradva. Csak rám nézett és azt olvastam ki a tekintetéből, hogy ő is alaposan megküzdött, hogy találkozhassunk. Apa nagy rutinnal elvágta a köldökzsinórt és elkísérte fürdeni az Uraságot. Végül odahozták és csak mi voltunk Ő szopizott, mi meg csak néztük és gyönyörködtünk. Hát mi rácáfoltunk arra, hogy a harmadik baba már simán kipottyan. Mikor másnap megláttam az ügyeletes dokit, mert a szülőszobán nem nagyon fogtam fel, hogy is néz ki, szóval rá kellett jönnöm, hogy a nagy kezeinek köszönhetem, hogy megúsztam a császárt. Irénke utólag merte megmondani, hogy a fejénél fogva húzta be a szülőcsatornába Botit a doki és ahhoz, hogy ilyet tegyen egy orvos, igen nagy rutin kell, meg bátorság. Én Neki köszönhetem, hogy végül ilyen ügyesen kibújt az én kicsi fiam. És ennek már lassan 6 hónapja.

Még mindig imád szopizni, ez a legkedvesebb elfoglaltsága. Ő a család szeme fénye. Imádjuk Őt. Nagyon nyugodt és türelmes baba. Az egész világ ott van a szemeiben.