Higgyétek el, van remény!

Mikor a férjemmel megismerkedtem, már volt egy gyermekem. Vivi, akivel még kisbaba korában hagytam el a vér szerinti apukát. De erről jobb nem is beszélni. Szóval mikor megismerkedtünk, tudtuk, milyen is egy babával lenni. Tamás 100%-ban az apjának tekintette magát a kislányomnak, aki a mai napig nem tudja, mi is az igazság, mert igazi apa-lánya kapcsolat van köztük.

Mindezek ellenére vágytunk a közös babára, Vivinek egy kistesóra. Neki is láttunk a babaprojektnek. 6 hónapig semmi sem történt. Majdnem minden hónapban csináltunk tesztet, de mindig negatív lett. Mígnem már úgy voltunk, hogy mindegy, ha jön akkor úgyis jön. Pozitív lett a tesztünk. Apa sírt, határtalanul boldogok voltunk! Vivinek is elkezdtük mondogatni, hogy jön a kistesó. Bár ő még nagyon picike volt nem is értette szerintem, csak pillogott ránk mikor mondtuk, hogy anya hasában baba van. Mindenkinek elmondtuk, szétkürtöltük az egész világban a mi kis csodánkat. Szépen elmentem orvosoz, lebegtetve a pozitív tesztemet. Ő tovább küldött UH-ra oda már jött apa is. És igen, ott volt a mi kis petezsákunk. Olyan jó volt látni. 5 hetes volt akkor.

3 hét múlva rendelt be a doki ellenőrzésre, mert volt egy kis barnázás és görcsölgettem, de nem írt fel semmit. Oda is jött apa. Akkor már a kicsi szíve is lüktetett. Apa elsírta magát, olyan büszke volt. Vitte a képet a munka helyére. Bár azon még csak egy kis paca volt, de neki a legszebb paca a világon.

A 12 heti UH-ra egyedül kellett mennem, mert apát nem engedték el a munka helyéről. Ahogy ültem a buszon, nagyon rossz érzés kapott el. A mai napig nem tudom elfelejteni azt az érzést. A barnázás még mindig megvolt. De körülöttem mindenki azt mondta, nem baj, természetes. Ahogy feküdtem az ágyon és rám tette az UH fejet a dokinő, már láttam az arcán, hogy valami nincs rendben. Olyan hidegen, mintha csak egy papír zsepit kért volna, közölte, nincs szívhang… Én csak vissza kérdeztem, hogy biztos? Nézze meg újra!

És közölte, hogy a 8-9 héten megállt a fejlődésben a magzat. Én úgy elkezdtem zokogni, nem is tudott tovább vizsgálni. Kezembe adták a papírokat, elmondták, most mit kell tennem és kiküldtek a folyosóra. Leültem és úgy zokogtam tovább. Miután kicsit összeszedtem magam, elkezdtem telefonálgatni. Apát nem értem el, így anyukámat hívtam. Neki is alig bírtam elmondani, mi történt. Ő hívott végig mindenkit, aki be tudott jönni hozzám. Csak ültem a kórház aulájában és sírtam. Megjelent a nővérem, aki azonnal átkarolt és nem sokkal utána a férjem is. Felálltam és csak annyit tudtam Neki mondani, hogy nincs többé…

Egymás karjában zokogtunk. Gyorsan elintéztünk mindent és már az osztályon is voltam. Annyit tudtam csak mondani, hogy én szülni akartam idejönni, nem egy ilyen műtétre. Az egyik nővér aranyos volt, mondta, hogy: - Jön még ide szülni, ne aggódjon. Miközben előkészítettek, az ottani nővér folyamatosan azt mondta örüljek neki, hogy így alakult a természet szelektál, biztos valami baja volt. Erről inkább nem is írnék többet…

Szóval a műtét után, mikor felébredtem, az én drága férjem ott ült az ágyamon. Olyan kisírtak voltak a szemei, de előttem erősnek mutatta magát. A szobatársam épp abortuszra várt, de őt finoman szólva sem hatotta meg a dolog. Egy éjszakát bent tartottak, mert mondták, hogy örüljek neki, hogy nem kaptam hullamérgezést.

Megkért a doki, aki csinálta a műtétet és másnap hazaengedett , hogy most ne próbálkozzunk. Én próbáltam kiszedni belőle, hogy mi is lehetett a baj. Nem tudta meg mondani. Csak annyit mondott, menjek el a szövettani eredményért, talán abból kiderül valami. Én el is mentem, de csak ez állt benne: Missed abortion. Számomra akkor a legfájdalmasabb szavak voltak a világon. Úgy éreztem vége mindennek. Nekünk nem lesz közös babánk. Mintha én is meghaltam volna…

És akkor megtörtént az, amire egyikünk sem számított. 3 hónap múlva ismét pozitív lett a tesztem. Ami azért fura, mert vigyáztunk. De Tomikám jönni akart és ez ellen nem tehettünk semmit. Én rettegtem a terhesség alatt. Jött a barnázás, a görcs, de a dokim rögtön felismerte, hogy ez lehetett a baj az előzőnél is és elkezdtem Utrogestant szedni.

Nem is volt gond a továbbiakban. Tomi időre született. A születés történetét már megírtam. Rá 2,5 évre ismét terhes lettem Botikámmal. Vele is volt barnázás, de jött az Utrogestan és ő is gyönyörű nagy baba most már.

Nem tudom, hogy ha akkor szedtem volna rögtön valamit, akkor másképp alakulnak-e a dolgok. De egyet tudok, akkor, ott úgy éreztem vége az életemnek. Most ha ránézek a gyerekeimre, úgy érzem, élek. Ne adjátok fel a reményt!