Miért nem kíváncsi valaki a saját gyerekére? (beszélgetés)

Nem tudom, olvasod-e még a fórumot, de én is így jártam a szüleimmel, főleg anyámmal. Már gyerekként/fiatalon sem voltunk jóban, mert tipikusan azok a szülők, akiknek minden csak úgy jó, ahogy ők gondolják, a gyereknek nem lehet önálló véleménye, amit én csináltam, az mindig hülyeség volt meg felesleges. Folyamatos b*szogatás, kompromisszumokra sem voltak hajlandóak, a gyereknek k*ss a neve. A barátaim nyilván mind hülyék voltak a szemükben, nem is jöhettek soha hozzánk, én sem nagyon mehettem sehova. Az a poén, hogy még csak azt sem mondom, hogy egyáltalán nem szerettek, de szerintem beteges volt az egész, uralkodási mániájuk volt, eléggé elrontották az életüket és ma már úgy látom, örültek, hogy volt kin kitölteni a stresszt és uralkodhattak máson, nekik ez egyfajta sikerélmény volt.

Sokat sírtam és kérleltem őket (lázadozni nem nagyon mertem, annak komoly szankciói voltak), de megmondták, hogy megváltozni senki kedvéért nem fognak, ha nem tetszik, el lehet költözni. Ez nyilván 15-16 évesen nem ment, de már akkor is közöltem velük, hogy ha nem változtatnak, akkor ezek a dolgok jussanak eszükbe akkor is, ha én már nem otthon élek.

Gondolhatod, alig múltam 18, elmenekültem otthonról, bár anyagilag nagyon kemény évek jöttek. Egyszer sem látogattak meg az albérletben, sosem hívtak fel, én voltam olyan hülye, hogy két hetente kijártam, nem tudom miért, talán mert az embernek nehéz feldolgozni az ilyen helyzeteket, lelkiismeretfurdalásom lett volna, ha nem megyek és meg akartam mutatni, hogy nem kell a segítség. De ha én nem mentem, meg sem kérdezték, élek-e még. Ja, meg persze jött a lelkizsarolás ezerrel, amiért elköltöztem, mert bezzeg a tesóim (akik szerintem soha az életben nem fognak elköltözni...)

Utána kimentünk külföldre a párommal, én innentől már nem foglalkoztam velük, akkor jött az újabb lelkizsarolás, sírás, hiszti, hogy miért nem érdeklődök, miért nem írok nekik. Ha hazamentünk és meglátogattuk őket, dettó ez volt, ott ültek sértődötten, kb. hozzánk sem szóltak, kínos csöndben telt az egész, főleg mert már annyira nem beszéltünk, hogy közös téma sem volt. De sosem írtak volna annyit, hogy "szia, hogy vagy, ha legközelebb itthon vagytok, gyertek el egy ebédre". Eheyett jött a "szia, nem írsz, bocsi, biztosan nem vagyunk már a családod" és társai. Na, egyszer amikor elegem lett belőle jól leosztottam őket. Azóta már nem is írnak, egy évben kétszer hazamegyünk, akkor kiugrunk egy órára és ennyi. Évközben nem beszélünk, mert nekem már elegem lett idegileg ebből az egészből.

Szar? Igen, az, sokszor irigy vagyok azokra, akiknek szerető, jóindulatú, normális szülei vannak. Az anyósomék a családom, ők nagyon szeretnek, de érted, mégsem ugyanaz. Nem tudom, meddig fogjuk még egyáltalán tartani a kapcsolatot, egyre inkább leépül az egész. Örök tüske marad, bár egyre jobban elfogadom, sokszor még most is elkap a sírás. De ez a hajó sajna már elment.

Más rokonnal is ilyen távolságtartóak?

Különben első olvasásra felmerült: vér szerinti gyerek vagy?

Akkor sem normális, ha nem, csak lehetne egy "magyarázat"... ?

Nem tudom:(

Sajnálom:(

Nem tudom, mit tehetnél. Talán el kellene engedni ezt a köteléket, de nem biztos, hogy ez a jó megoldás. Mérlegelj, mi a jobb a számodra, ha továbbra is ilyen egyoldalúan kötődsz hozzájuk és sosem felelsz meg, vagy ha elengeded őket, ne mérgezzenek tovább, de azzal egy űr marad benned.

Továbbra is felhívnám őket,a szüleim,felneveltek.

Ráadásul soha nem bocsájtanám meg magamnak,ha történne velük valami baj,és nem tudnék róla,vagy nem segíthetnék nekik.

A szeretet nem ilyen.

Vagy elfogadod őket ilyennek, vagy lépsz, és éled az életed úgy, ahogy neked jó.

Ti mit tennétek a helyemben?

Egyszer kérdeztem tőlük miért nem keresnek az volt a válasz: te vagy a gyerek és különben is te mentél el.