Majd hívlak, baby!

Önáltatás mesterfokon

Majd hívlak, baby!

Mit tegyen az ember lánya, ha az újsütetű pasija napokra eltűnik egy kellemes randi után? Mire gondoljon, ha a lovagja nem akar lefeküdni vele, mihez kezdjen, ha mással fekszik össze és mi a teendő, ha nős az illető? Nem érdemes mentségeket keresni neki, inkább ki kell rúgni a fenébe.

Nők milliói töltenek kilátástalanul hosszú órákat a pasijuk telefonhívására várva, és ugyanilyen tetemes időt áldoznak a legvalószerűtlenebb mesék kiagyalására, csakhogy mentegessék őt. Teszik mindezt annak érdekében, hogy még véletlenül se kelljen szembenéziük a kézenfekvő magyarázattal: nem jöttek be a srácnak, csak az túl gyáva őszintén színt vallani. Ez a summázata Greg Behrendt, a nálunk "Szex és New York" címen futó sorozat egyik szakértőjeként föltüntetett, máskülönben boldog házasságban élő férfi véleményének, amely a sokatmondó "Majd hívlak, Baby!" címen jelent meg magyarul.

Olvasói levelek és életből vett példák tucatjainak segítségével szuggerálja a bizonytalan, önbecsülésükben megtépázott nők agyába, hogy igenis vár rád valahol egy szerető férfi, de nem az, aki már huszadszor vág át azon a héten, és nem az, aki rendre elkésik a randiról, elfelejti az évfordulókat, vagy mindig részegre issza magát a jelenlétedben. Nincs mese, az ilyen pasit ki kell rúgni, te jobbat érdemelsz - ez a könyv könyörtelen konklúziója.

Behrendt a volt randihuszár magabiztosságával fejezetről fejezetre cincálja szét a leggyakoribb önáltatásokat és nagyívű kifogásokat. Kíméletlenül rámutat az önmarcangolás minősített aleseteibe tartozó "csak ki kellene várnom", a "mostanában tényleg meghíztam" és az "előre szólt, hogy nem tetszik így a hajam" tarthatatlanságára. Ugyanilyen keményen lerántja a leplet a "nem áll még készen rá", a "de ő tényleg fontos ember", az "igenis el fog válni", valamint a "nem tehet róla, így nevelték" és a "négyszemközt sokkal kedvesebb, és az a lényeg" kezdetű kifogásokról. Elég a félreértelmezett türelemből és alázatból, mert ha mással fekszik le, nem vagy az esete, ha ritkán akar randizni, akkor sem vagy az esete, és ha nem akar veled élni, akkor sem, tehát menj, keress másvalakit. Félre az örökös mentségekkel és az önámítással, mert ha nem hív, akkor nem vagy fontos neki, és nem egy cápa harapta le a nyakából a mobilját.

Ezt a vehemenciát lágyítja, ellenpontozza, esetenként igazolja a szerzőpáros másik fele, a negyvenes éveiben járó szingli, Liz Tucillo. Az Emmy díjas TV-sorozat főszerkesztője rémisztő statisztikákra hivatkozva érvel a királyfi- fehér- lovon elmélete ellen, és bőséges tapasztalataiból merítve óva int a meggondolatlan szakításoktól, mondván: a magány rossz dolog és egyáltalán nem biztos, hogy rátalálunk az igazira. Greg elmondja nekünk mennyire egyszerű ez, Liz pedig hozzáfűzi, hogy miért olyan nehéz megtenni.

A saját döntés meghozatala érdekében pedig minden fejezet végén ötletes, ámde húsbavágó feladatlap segíti az olvasót. Személyes kedvencem, amelyben öt indokot kell fölsorolni, hogy miért telefonáljunk rá egy minket hanyagoló illetőre, majd egy óra múltán ellenőrizni a listát és tükörbe nézni. A szerzők galádul felhívják a figyelmet, hogy "éppen most áldoztál időt egy olyan sráccal kapcsolatos feladatlap kitöltésére, aki még annyi energiát sem fordított rád, hogy felhívjon."

Ne akarj annál is szánalmasabb lenni, mint amilyennek a kiszemelt pasi tart. Ugyan, mi értelme van egy ilyen alakra pazarolni a drága időt?