Magányban...

Hogy is írjam le ezeket a dolgokat, hiszen eddig még be sem mertem vallani, mit érzek...

Van családom...férjem, gyermekeim... mégis olyan egyedül vagyok.

Tudom, ez kissé ellentmondásos, de tényleg így van.

22 éves vagyok. Korán házasodtam, jöttek a gyerekek, minden megváltozott. Az addigi nyugodt életem teljesen felborult.

Ráadásul nem is vagyok szerelmes...még soha sem voltam az igazán. Pedig én is úgy képzeltem pici koromban, hogy eljön a szőke herceg, akit nagyon fogok szeretni, és ő is engem, ehelyett dacból hozzámentem az akkor aktuális barátomhoz, aki most már a férjem, mellesleg jó férj, és jó apa, csak nem szeretem.

Illetve nem úgy... És mostanság döbbenek rá egyre jobban, hogy én szerelmes akarok lenni.... érezni akarom a borzongtató érzést, amiről mesélnek mások... érezni akarom azt az édes izgalmat, ami megédesíti a szánkat egy csóknál.

Még menyasszonyi ruhám sem volt. És lagzim sem. Olyan, mintha meg sem történt volna....csak a nevem emlékeztet arra a napra.

Csak mi voltunk, meg a tanúk. Templomi esküvőnk sem volt... csak aláírtuk a papírt, mert mérges voltam anyámra, amiért mindig prédikált, hogy hagyjam a fenébe ezt a kapcsolatot... Most már hagynám én, de...nem tehetem meg sem a gyerekekkel, sem a férjemmel.

Ő nagyon jó férj...szeret is.... dolgozik, rendes, kedves, odaadó, csak nem vagyok szerelmes. Ilyenkor mit tehet az ember?

Várjak? Hátha találkozok az utcán a Nagy Ő-vel, vagy törődjek bele a sorsomba, hogy két gyerek mellett, akiket imádok persze.

Egy elcseszett házassággal senki nem fog rám nézni.... Ki tudja? Irigylem a korombeli lányokat...még máshogy csinálhatják, még nem rontották el az életüket.... még bulizgatnak...pasiznak, szerelmesek.... még élnek.