Kis csodánk, Rozina érkezése

Hatalmas öröm, félelem, szorongás lett úrrá rajtam, amikor megláttam a dupla csíkos tesztet. Legszívesebben világgá kürtöltem volna, de tudtam, sajnos nem lehet, mert repülök a munkahelyemről.

A 8. hétben voltam először a nőgyógyászomnál, aki megerősítette: igen, anyuka leszek. Repülve jöttem ki tőle, életemben nem voltam még olyan boldog. Csodás 40 hetem volt, mindenki vigyázott ránk, Pannánál boldogabb nővérkét pedig el se képzelhettünk volna, főleg akkor, amikor kiderült, kislányt várunk.

Ahogy jártunk egyik ultrahangról a másikra, minden orvos csak mondta, hogy nagyobb baba, biztos másfél - két héttel előbb megszületik a kiírtnál. De az én kislányom csak nem akart megszületni. A utolsó hetekben volt kánikula, hidegfront, de nagyon jól érezte magát odabent.

A kiírt napon reggel kellett mennem az első magzatvíz vizsgálatra. Bíztam benne, hogy ettől beindul majd, mert sok helyen ezt olvastam. De Rozinát ez sem nagyon érdekelte.

Két nap múlva a második magzatvíz vizsgálaton a doki már úgy köszönt el, hogy este vár vissza. Fájt is minden porcikám, de nem túl erősen és nem mérhető időközönként. Este azonban jött egy megérzés, miszerint gyorsan álljak neki főzni. 6 órakor elkezdtem még háromféle kaját főzni a Páromnak. Éjszaka még jól aludtunk, de reggel úgy engedtem el dolgozni, hogy ma megyünk szülni.

Délben telefonáltam is neki, jöjjön, most már indulhatunk. Szabályos 5 percenként jöttek a fájások. Mire hazaért, evett és felöltöztünk, már 3 perceseket mértem, mire fél 2-re a kórházba értünk, újra ritkábbak lettek. Az éppen ügyeletes orvos megvizsgált, majd közölte, hogy még csak egy kicsit se vagyok nyitva, nyugodtan hazamehetek.

Fél óra múlva még egy másik orvos is jött és meg akart vizsgálni, és akkor megrepedt a magzatburok. Nagyon örültem neki, tudtam, végre nemsokára megszületik a kislányunk. Akkor a szivárgó magzatvíz miatt nem akartak már hazaküldeni. Mehettem az előkészítőbe, majd rákötöttek az nst-re.

Azt hittem már meghalok a fájásoktól, de az nst még csak 60 körüli erősségeket mutatott. Ez fél 4 körül volt. Fél 6-kor jött az ügyeletes orvos, aki nevetve mondta, hogy még tuti nem szülök, mert az arcomon még nem látszik a sok fájdalom. Elmondta, ha beleegyezek, ad oxitocint, mert nem tágulok és a fájások se erősödnek, viszont este 10-ig meg kéne szülnöm, különben a kislányomnak antibiotikumot kell majd adni az esetleges fertőzések miatt. Beleegyeztem, 6-kor megkaptam az oxit, és a Páromat is beengedték hozzám. Amíg vajúdtam, ő a homlokomat simogatta, törölgette vizes zsepivel és mondta, hol tart a fájás erőssége. Este 10 óra körül jött vissza az orvos, megvizsgált, és már alakították is át az ágyat. Kezdhettem tolni.

A mai napig nem tudom, hogy honnan lett erőm hozzá, de úgy éreztem, egy elefántot is fel bírnék emelni, ha a kislányomról van szó. Három tolófájás, gátmetszés és repedés után megszületett Rozina, 3550 g-mal és 54 cm-rel. Mindjárt a mellkasomra tették, én pedig sírtam az örömtől.

Néhány perc múlva elvitték megfürdetni és mérni, ahova Apa is vele ment és fényképezett. Addig az orvos engem varrt. 11 óra után valamivel végzett, mivel sok vért vesztettem és a méhem nem kezdett visszahúzódni, 4 óra hosszát tartott a megfigyelőben.

Hajnalban 3 órakor toltak ki a gyerekágyra, 5 órakor kihozták a kislányomat is. Egy kis tündér volt. Mosolygott és aludt.

Azóta Rozina 7 hónapos, tündéri baba, mindenkit az ujja köré csavar, a nővérkéje pedig egyszerűen imádja.

Nekünk ők jelentik a családot. :)