Az én történetem.... Az én kis magzatom elvesztése

Tavaly nyáron, 7 év boldog együttélés után összeházasodtunk a férjemmel. Úgy döntöttünk, hogy akkor itt az ideje a baba projektnek is. Mivel az utóbbi években nem volt rendszeres a menszeszem (bár voltam orvosnál, de nem tudták megállapítani, hogy mitől és azt mondták ne foglalkozzak vele), ezért szeptemberben felkerestem a magánorvosomat, hogy szeretnénk nekilátni a projektnek, vizsgáljon ki és teremtsük meg a fogantatás lehetőségét.

Bevallom, nagyon sokan körülöttünk hülyének néztek minket, hogy miért nem vágunk csak úgy bele és kezdünk neki, miért megyünk előtte el kivizsgálásokra. Próbáltam ezeket a véleményeket nem felvenni, hisz mi próbáltunk tudatosan felkészülni a gyermekvállalásra. A férjem is elment sperma vizsgálatra, ahol szerencsére mindent rendben találtak.

Az én nődokim pedig elküldött egy teljes hormonvizsgálatra, ahol kiderült, hogy a prolactin szintem ötszöröse a normálisnak. Mondta a dokim, hogy ennek több oka is lehet, de első körben ki kell zárni, hogy nem egy agyalapimirigy tumor, más néven adenoma (köznyelven agydaganat) okozza-e, mert az képes ennyire megemelni a prolactin szintet. Ekkor még nem ijedtem meg, mondta, hogy ezt zárjuk ki, utána gyógyszeresen beállítjuk és minden rendben lesz.

Elmentem MR-re, annak eredményét hallva érkezett az első sokk. Agydaganatom van. Ráadásul mindezt telefonon közölték velem... Egyszerűen csak potyogtak a könnyeim, kiesett a telefon a kezemből és sokkot kaptam. Se a környezetemből, se pedig még a TV-ből sem hallottam, illetve korábban nem is olvastam még ilyenről, így első körben a meg fogok halni érzés kerített hatalmába...

Mivel vártam a hívást, így aznap nem mentem dolgozni, otthon voltam szerencsére, mikor ezt megtudtam. A férjem 10 perc alatt hazaért a munkahelyéről, hogy velem legyen és együtt próbáljuk meg feldolgozni a hírt. 2 nap alatt 5 különböző orvosnál voltunk, köztük Magyarország legkomolyabb szaktekintéllyel bíró agysebészéhez is volt szerencsénk bejutni, aki végül megnyugtatott egy picit, hogy 1 cm-es mérettől kell csak kioperálni (kioperálni, megjegyzem orron keresztül és agykoponya csontot átütve), de az enyém "mindössze" csak 6 mm még, tehát gyógyszeresen elegendő kezelni és kontrollálni. Nem szeretném ezt az időszakot nagyon részletesen megírni, mert az írásom lényege nem ez lenne, ezt szerencsére már volt időm feldogozni, bár nem volt könnyű.

Amit fontosnak tartok ez ügyben kiemelni, hogy hálát adok az égnek, hogy mielőtt belevágtunk volna a baba projektbe, elmentem kivizsgáltatni magamat, mert ha nem teszem és teherbe esek, akkor 100%, hogy elvetéltem volna az első hónapban, mert a magas prolactin - főleg ilyen mértékben - sajnos vetélést okoz.

Javaslom, hogy senki ne kezdje el ilyen esetekben az internetet bújni, sajnos én is ezt tettem és nagyon rám ijesztettek, hogy soha nem lehet majd gyerekem, nem fogok tudni majd együtt élni a daganattal, rengeteg panaszom lesz stb., stb., stb. Szerencsére kifogtam egy nagyon jó endokrinológust, aki gyógyszeres kezeléssel fél év alatt azt érte el, hogy összezsugorodott a daganat, azaz felszívódott.

Az új MR kontrollt úgy vártam, hogy kérdeztem a dokit, mikor hozta a leletet (személyesen megvártam, még egyszer nem akartam telefonon hallani a rossz hírt), hogy mekkorára nőtt, biztos már műteni kell, mire mondta, hogy nem, hogy nem nőtt, de már nem is látják. Nem hittem el, mondom biztos, hogy rossz leletet néznek. Bevallom még a mai napig nem hiszem el, hogy fél év alatt ilyen eredményt sikerült elérni. Ettől függetlenül agydaganatom van, az már sose fog eltűnni, csak jelenleg nem nő. Tovább kell gyógyszeresen rá hatni, talán életem végéig, hogy ez így is maradjon.

Mivel a babaprojekt volt a legfontosabb, emiatt a jó hír hallatán a nődokimmal és az endokrinológussal szorosan együttműködve, egymást informálva nekiláttunk a projektnek, vállalva azt a kockázatot, hogy a terhesség alatt bizonyítottan nő a daganat a fejemben, de ami számomra a legfontosabb, hogy a babára semmilyen kihatással nincs!

Mivel ilyen előzmények után vágtunk neki, így hittem a csodában, hogy az élet kárpótol majd és pikk-pakk, mondhatni elsőre összejön majd a gyerek. Első két hónapban néztem a naptárt, hogy mikor van peteérésem, mondta a dokim, hogy hátrahajló méhem van, ezért javasolt utána hason feküdni kicsit, hogy segítsek nekik a célba érni, akkor még mielőtt meg kellett volna jönni, én már akkor teszteket csináltam, hátha.. Szóval nagy volt a lelkesedés és az odaadás.

Mivel 2 hónap alatt nem jött össze, így lehet, hogy furán hangzik, de lemondtunk róla, azaz elengedtük. A dokim azt mondta, hogy - mivel dermoid cystám is volt korábban, adenomám van, ráadásul sárgatest elégtelenségem is -, így adjak magunknak 2 évet, az idő alatt össze kell, hogy jöjjön. Tehát 2 hónap aktív próbálkozás után egy vasárnap délután leültünk a férjemmel és megbeszéltük, hogy majd jön, amikor jönnie kell, ne stresszeljünk rá, engedjük el, majd az élet eldönti, hogy mikor van itt az ideje. Még aznap azt hittem, fel vagyok fázva, mert iszonyat sokat pisiltem. Egy barátnőmmel beszéltem este, akit le is ráztam emiatt, hogy ne haragudjon, de megint pisilnem kell, majd beszélünk. Ő kétgyerekes anyukaként ültette a fülembe, hogy biztos, hogy nem vagyok terhes? Áhh, mondom tuti nem. 2 évet mondott a doki, tehát hogy lennék. Még picit fel is háborodtam a feltételezésen.

Másnap reggel elmentem azért gyógyszertárba és meló előtt hazaugrottam, csináltam egy tesztet.. Előtte már az előző 2 hónapban sok tesztet csináltam, emlékszem, hogy még a rápisilést követően fél és egy órával is visszamentem a fürdőbe, hátha halványan annyi idő után már megjelenik valami. Erre azon a hétfő reggelen, a kontroll csík megjelenésével egy időben megjelent a vonal, miszerint terhes vagyok. El sem hittem, hogy ez - ha már terhes az ember - ilyen pikk-pakk megjelenik! Sokkot kaptam, de jó értelemben. Jöttem-mentem a házban, kezemben a teszttel és csak azt hajtogattam: Ezt nem hiszem el! Ezt nem hiszem el! - potyogtak a könnyeim.

Hívtam a dokimat, lemondtam az aznapi programomat és irány a kórház, ahol megállapították, hogy 5 hetes kismama vagyok. Meg tudtam volna ölelni mindenkit, annyira hálás voltam. Hálás voltam 3 férfinak az életemben: a nődokimnak, az endokrinológusmnak és legfőképpen a férjemnek! Megpróbáltam a jó hírt magamba tartani estig, hogy személyesen mondhassam el.

Vettem egy Apa leszek című könyvet, beleraktam az uh képet és este átadtam. A férjem kinyitotta és mivel igen, rajta vagyunk a gyerek témán, így igaz a hír, miszerint apa lesz, azaz a könyv címe, tehát nem esett le neki, hogy mit szeretnék mondani. Gondolta, van még akkor 2 éve, hogy felkészüljön és hát köszöni, akkor majd kiolvassa.. Mondom magamban ezt nem hiszem el, kértem, nyissa ki. Kezébe vette az uh képet - ami nem a könyv része volt értelemszerűen - és mondta, hogy De jó, még uh képeket is rakta bele. Na ekkor már tényleg nem hittem el, hogy nem esik le neki.. Mondtam, hogy nézd meg kicsit közelebbről a képet, nézd meg rajta a dátumot is.. Na ekkor jött az a várva várt pillanat, mikor megértette, hogy apa lesz, hisz már a pocakomban növekszik a szerelmünk gyümölcse! :)

Úgy tűnt nagyon könnyű terhességem lesz, mert az egész napos pisilést és fáradékonyságot leszámítva teljesen jól voltam. A férjem mindenben segített, mellettem volt és mindent levett a vállamról, hogy pihenni tudjak.

Vártuk nagyon a 8. heti kontrollt, hogy végre láthassuk együtt és hallhassuk a szívhangját a babának. A férjem szabadnapot vett ki és elkísért. A dokim kézzel megvizsgált és megállapította, hogy 8 hetesnek megfelelő méretű a méhem, minden rendben van. Kértem, hogy akkor csináljunk egy ultrahangot is, ő pedig mondta, hogy nem indokolt, ezért ne csináljunk, mert árt a babának a felesleges az ultrahangvizsgálat. Kicsit, na jó, nagyon csalódott voltam, hisz szerettem volna, ha a férjemmel együtt még jobban elhisszük és még közelebb érezzük majd magunkhoz, ha látjuk és halljuk a kicsi szívverését, de persze elfogadtuk a magánorvosom javaslatát, miszerint majd a 12. heti nyaki redő vizsgálat során lesz UH, akkor majd meglátjuk a mi kis babánkat.

Nagyon boldogan mentünk haza, minden rendben van a kicsivel, hisz maximálisan megbíztunk és meg is bíztunk továbbra is a dokimban. Szívünk mélyén kislányt szerettünk volna, így egyik este leültünk és végignéztük a kislány neveket és kiválasztottuk a Flórát. Az 5 hetes UH képet kiragasztottam a tükörre és fölé írtam rúzzsal, hogy Flóra.

Mivel hátrahajló méhem van, illetve elég vékony vagyok, így már azért látványossá kezdett válni a terhességem, de azért próbáltam amennyire lehet még takargatni. Mivel első terhesség, és mivel azért egészségügyi nehézségek előzték meg a babavárást és mivel 2 évet jósoltak nekünk és a 3. hónapban már megfogant, így hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagy titokba tartottuk, ránk volt írva egyszerűen a boldogságunk, így azért elég sokan is tudták már...

Az egyik hétvégén, a kertben a férjemnek megmutattam a pocimat, hogy hogy nő, erre ahogy rásütött a napfény, észrevettük, hogy a köldökömmel egy vonalban alul-felül kiszőrösödött elég erősen a hasam. Teljesen meg voltunk hatva, hisz ezek szerint minden a legnagyobb rendben van, fejlődik a baba és ezek szerint úgy néz ki fiú lesz, mert úgy olvastuk, hogy a férfi hormonok miatt szőrösödnek a nők (na persze olvastam azt is, hogy másnak has szőrösödés ellenére kislány lett). Mindenesetre hihetetlenül boldogok voltunk és megbeszéltük, hogy nézünk akkor kisfiú neveket is majd egyik este. Szóval nagyon meghitten éltük meg a mindennapokat. A férjem minden nap megpuszilta, megsimogatta a pocimat. Olyan jól esett, hogy mindvégig minden figyelemmel velünk volt. Kitalálta, hogy minden héten vasárnap csinál is rólam képeket, hogy utólag visszanézhessük a képeket.

Sajnos ez a nagy és meghitt boldogságunk mindössze a 10. hétig tartott. Egyik este pisilést követően egy nagyon ici-pici vérgömböt vettem észre, ami szétnyomást követően vért engedett magából. Felhívtam a férjem unszolására a dokimat - mivel csak ici-pici volt, így én még nem ijedtem meg -, de a dokim beküldött a sürgősségi ügyeletre vizsgálatra. Na, ekkor már kicsit pánikoltam, de inkább az volt bennem/bennünk, hogy a baba már biztos megakarja mutatni magát nekünk a 10. héten, mert már nagyon vágyunk rá, hogy láthassuk. Tehát izgatottan és inkább abban bízva, hogy minden rendben lesz, végre láthatjuk a kis lurkót érkeztünk meg a kórházba.

Fél óra volt, mire a sürgősségi ügyeleten végre valaki észrevette, hogy ott vagyunk... De ezt inkább nem is részletezném. Jött egy fiatal doktornő, aki behívott az ultrahangba. Mondtam, hogy szeretném, ha a férjem is bejönne, de a doktornő nem engedte. Nem örültem. Nagyon kellett pisilnem, de nem találtam mosdót, így nem tudtam elmenni.

Először kézzel megvizsgált, rózsaszínes folyást tapasztalt, de csak minimálisat. Aztán jött a hüvelyi UH. Fura volt a doktornő, mert elkezdte mondani, hogy milyen rossz a felbontása a monitornak, nem sokat lát, stb. Aztán mondta, hogy megnéz egy másik fejjel. Csinált egy hasi ultrahangot, de még mindig nem mondott semmit, csak kérdezte, hogy hány hetes is vagyok. Mondtam, hogy 10 hetes vagyok pont aznap, mikor vizsgált. Mondta, hogy nem lát kisbabát. Mondom tessék?! Mondta, hogy menjek el pisilni, mert valószínűleg attól nem látja. Nem értettem. Elmentem pisilni és utána újra megvizsgált. Közölte, hogy látja a petezsákot, ami 10 hetes kornak megfelelő, de nem lát benne magzatot, valószínűleg felszívódott. Tessék?! Mi az, hogy nem lát benne magzatot? Mondta, hogy be van vérezve a méhem és mindenem fejlődött, 10 hetesnek megfelelő mindennek a mérete, elhelyezkedése, de sajnos nincs magzat. Sokkot kaptam. Állítólag már el kellett volna, hogy spontán vetéljek, de valamiért minden más tovább fejlődött. Mondtam, hogy ez kizárt, így lehívta a felettesét és ő is megvizsgált, aki sajnos megerősítette a doktornő állítását.

A saját szememmel is láttam a monitort, miszerint ott volt egy nagy petezsák, domború, ahogy annak lennie is kell, de nem volt benne kisbaba... Értetlenül álltam a dolog előtt. Közölték, hogy bent kell maradnom éjszakára, mert bármikor begörcsölhetek és elindulhat egy erős vérzés, szóval másnap meg kell, hogy műtsenek.

Azonnal üzentem a nődokimnak, akinek leírtam, hogy bent tartanak és kérem, hogy reggel, ha lesz, vizsgáljon meg, hátha ő felfedezni véli a kisbabámat. Azt hittem ez az egész egy rossz álom.

8 hetesen még minden rendben volt elvileg, bár UH ugye csak az 5 hetes terhesség megállapítás során volt csak. Lehet, hogy ragaszkodnom kellett volna, hogy csináljanak 8 hetesen is?!

Nem sokkal később a nődokim a következőt válaszolta sms-ben:

"Nagyon sajnálom! Holnap természetesen én is megnézem. Hogyha igaz és biztos a diagnózis, akkor sajnos valamilyen nem ismétlődő genetikai ok miatt, a 'természetes kiválasztódás döntött így'. Sajnos nem ritka. Akkor holnap kis műtétet kell végezzek altatásban. Az Ön egészsége nincs veszélyben és a következő terhességgel nem lesz gond!"

Bevallom az üzenete hatására megnyugodtam kicsit: egyrészt ő fogja csinálni a műtétet, ami hihetetlenül fontos volt nekem (hisz évek óta ő az orvosom és már ismer), másrészt pedig - ismerve az én kórtörténetemet - azt írja, hogy minden rendben lesz a következő terhességgel. Pár percig kicsit meg is könnyebbültem, mikor már egy következő, egészséges magzat járt a fejemben. Sajnos mindez csak pár percig tartott...

Később összeraktak egy olyan szobába, ahol egy másik nő azért feküdt bent, mert önszántából - és ráadásul már harmadik alkalommal - veteti el a babáját. Nem értem, hogy aki felvesz engem és látja a papírjaimon, hogy én akartam nagyon ezt a gyereket, de sajnos nem maradt meg, ezáltal lelkileg nagyon magam alatt vagyok, akkor az az ember miért rak össze olyannal aki már a harmadik abortuszára jön?! Természetesen én nem szeretnék senkit elítélni, nem tudom mi állhat a háttérben, nem is tartozik rám, hogy miért döntenek emberek így, de abban az állapotban amiben voltam, baromira nem ilyen "társaságra" vágytam, SŐT!

Nagyon sok minden forgott a fejemben: én csináltam esetleg valamit rosszul, biztos bennem van a hiba, hogy így alakult, de mit tettem vajon rosszul, hisz nagyon sokat pihentem, vitamint, ultrogestant szedtem rendszeresen, egészségesen étkeztem, soha nem dohányoztam, nem ittam, még szénvasavas üdítőket sem fogyasztottam, minden reggel egy pohár tejjel kezdtem, minden nap ettem gyümölcsöt, sokat feküdtem, tehát tényleg mindent megtettem, hogy vigyázzak rá, de mégis elment...

Az éjszaka kínkeserves volt, alig aludtam mindössze talán csak 3-4 órát. Olyan téren nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy velem mindenki odabent nagyon kedves volt - leszámítva a sürgősségin a betegfelvétel részét -, mert a dokim tényleg kezébe vette az ügyet és ő maga műtött és mindenhol kihangsúlyozta, hogy elvesztettem a babámat, nem pedig önszántamból jöttem - számomra döbbenetesen sok nővel ellentétben, akik az osztályon várakoztak egyébként az abortusz műtétre -, így én semmilyen kellemetlenséget ezáltal nem is éreztem és éltem át.. Szóval másnap reggel a nődokim megvizsgált és sajnos ő sem vélte felfedezni a babámat, DE a két másik orvossal ellentétben, ő látott és meg is mutatott egy embrió kezdeményezést a monitoron, ami vagy nem fejlődött ki rendesen vagy már elhalt és felszívódott a nagy része.. Tehát a műtét nem volt elkerülhető.

A férjem szabadnapot vett ki és mindvégig velem volt. Bevallom meg is voltam lepve, hogy a férjemen kívül nem volt senki más látogató a műtétre váró betegekkel. Valószínűleg azért, mert a többség önszántából döntött úgy, hogy elveteti a babáját és gondolom ahhoz nekik nem kellett kíséret, nem tudom, mindenesetre nagyon jól esett, hogy ott volt mellettem a férjem.

A délelőttre ígért műtét végül délután 3 körül került sorra. Nagyon féltem tőle, hisz a műtét sikerességétől is függ, hogy lehet-e babám a jövőben, de tudtam, jó kezekben leszek. Utána már attól féltem, hogy ugye fogok aludni közben és nem fogok semmit érezni? Szerencsére nagyon kedvesek voltak velem mindvégig, látták, hogy ideges vagyok és nyugtattak és tényleg elaludtam és semmire nem emlékszem a műtétből. A műtét előtti várakozóban tértem magamhoz és ott tudatosult bennem, hogy vége... Most már tényleg vége..

Ekkor tört rám egy sírógörcs, mert még a szívem mélyén bíztam benne, hogy talán a műtét során kiderül, hogy mégiscsak minden rendben van, csak esetleg a műszer hibásodott meg. De sajnos ekkor tudatosult bennem, hogy ez a rémálom tényleg valós és elvesztettem a kisbabámat.

Tudom és én is valahol ezzel vigasztalom magam, hogy ennek így kellett lennie és inkább most derüljön ki, hogy baj van, mint később, de ezek csak ideig-óráig vigasztalnak, az az igazság. Miután magamhoz tértem, felhívtam a dokimat, mert kérte, hogy beszéljünk majd. Mondta, hogy minden rendben ment, minden rendben lesz. A szövettanból sok mindent nem fognak tudni megállapítani sajnos, tehát ahhoz ne fűzzek nagy reményeket, fogadjam el, hogy genetikai dolog miatt alakulhatott így és higgyem el, a következő terhességgel minden rendben lesz! 3 hét múlva kell kontrollra mennem és azt mondta, leghamarabb 3, de inkább 6 hónap múlva próbálkozhatunk újra.

Már itthon vagyok, tegnap délután volt a műtét. Úgy érzem, hogy körülöttem nem sokan értik meg min megyek keresztül. Igaz, hogy "csak" 10 hetes kismama voltam, DE kismama voltam, aki azt az 5 teljes hetet, amikor a terhessége birtokában volt nagyon boldogan, vágyakozással, tervekkel élte meg, így nem könnyű ezen túl lenni és elengedni.. Nagyon nem könnyű! Szerencsére testileg semmilyen fájdalmam nincs, nem érzek semmit - a normális vérzést leszámítva, ami a műtét következménye -, de lelkileg nagyon nem vagyok jól... Egyedüllétre vágyom..

Az igazság az, hogy annyira sok, igen okos, tapintatlan ember van, akik valahol segíteni szeretnének, tudom, de mégis nem tudják hogyan tegyék és ehelyett hülyeségeket mondanak. Egyszerűen csak meghallgatásra vagy együttérzésre van szükségem, nem pedig a megmondásra miszerint: ezen soha nem fogod tudni túltenni magad, a következő terhességed biztos nagyon nehezen fog összejönni, meg hasonlóan kedves gondolatok. Nem is értem az embereket, hogy hogy gondolhatják, hogy ezek nyugtatólag hatnak majd rám!? Mikor tegnap óta csak az éltet, hogy mielőbb újra terhes lehessek és egy probléma mentes terhességem és majd egy egészséges gyermekem legyen, aki majd bearanyozza a mindennapjainkat...

Szóval még nagyon szürke minden, ma még nem keltem fel az ágyból (így délután 2 fele), még nem húztam fel a redőnyt, félhomályban, néha a pocimat megsimogatva, sírdogálva várom a csodát, a reményt, a hitet, hogy igen, nekem is lehet és LESZ IS még gyermekem!!!